Hamvas Béla (9)
Hamvas Béla (1897-1968) a magyar irodalom különös, egyedülálló alakja. Érdeklődése rendkívül szerteágazó területeket ölel fel, mint például a klasszika-filológia, a művészettörténet, a keleti vallások és a szent nyelvek, ezek közül is elsősorban a szanszkrit. Írásai nehezen kategorizálhatók, néha a filozófiához, máskor a kultúrtörténethez, megint máskor pedig a teológiai értekezésekhez közelítenek. A legkülönbözőbb írásokat mégis közös nevezőre hozza Hamvas gondolatvilágának fókusza, a tradíció, melyen ő elsősorban az őskori emberiség szellemi hagyományát érti. Az ősi tradíciót Hamvas a nagy szentkönyvek alapján rekonstruálta, ezzel ismét egybefogta "az emberiség szétszakadt szálait".* Ezek közé a megragadott szálak közé tartozik az is, amit ezoterikus filozófiának, hermetikus bölcsességnek nevezünk. Eszóterikosz görögül azt jelenti, hogy belsőbb, rejtett, nehezen hozzáférhető. Hermetikus pedig annyit tesz, mint elzárt, csak a beavatottak számára megközelíthető. Olyan titkos, vagy éppen tilalmas műveket tekintünk ezoterikusoknak, amelyek valamilyen sajátos jelképrendszert használva az emberi létezés végső kérdéseivel, az emberi kiteljesedéssel, az anyagban rejlő magasabb szellemi lehetőségekkel foglalkoznak. Hamvas nem ismer el semmilyen korlátokat a gondolkodás során, így nem kerüli meg ezeket a nehezebben érthető tanításokat sem: sorra megvizsgálja őket, a leghomályosabb misztikus írásokat is, és kihámozza belőlük azt, ami a szakrális hagyomány hiteles és fontos megnyilatkozása, és ami ezáltal nagyban hozzájárulhat a világ tökéletesebb megismeréséhez.
(mek.niif.hu)

