EzoTOP

René Oth és mások nyomán a következőkben azt óhajtjuk bizonyítani, hogy az anyag, méghozzá az úgynevezett elemi, szervetlen anyag is érzékel, érez, örül, szenved, gondolkozik, hogy az „anyag" és a „szellem" azonos létforma.

Ezt a tételt elsőként Jean Charon francia fizikus fogalmazta meg. Kutatásai Einstein általános relativitáselméletben kutatásaihoz kapcsolódtak.

Charon 1975-76-ban felfedezte, hogy bizonyos stabil elemi részecskék, különösen az elektron - amelynek életkora azonos az Univerzum életkorával - anyag-burkán belül újfajta tér-idő létezik. Az elektron belsejében az idő iránya fordított, a jövőből a múlt felé halad, és ciklikus, azaz az események periodikusan, 10-23 másodper-cenként megismétlődnek. Ez a jelenség az emlékezetnek felel meg, az elektron információkat gyűjt állandó jelleggel, és azokat egy kontinuus emlékezésfolyamatban újra és újra „átéli". Ezért nevezi Charon az elektron tér-idejét a szellem tér-idejének. Szerinte az elektron a legjelentősebb elemi részecske. Azt állítja, a tudat, a szellem nem komplikált, bonyolult biológiai szervezetek „felépítménye", hanem ott lakozik a legkisebb és legkönnyebb elemi részecskében, az elektronban. Ebben a Mikro-Univerzumban csökkenő entrópiával, azaz rendetlenséggel, és növekvő negatív entrópiával, azaz renddel, állandóan növekvő információ-tartalommal zajlanak, tör-ténnek az események.

Az elektron állandó, az időben tökéletesedő, autonóm egyéniség, individualitás, amely nemcsak arra képes, hogy maga körül aktívan informálja a teret, hanem arra is, hogy a múltját megőrizze.

Az atommag körül keringő elektronok Charon szerint a szellem időtlen hordozói. Gondolkodó énünk, szellemünk „egészként" benne foglaltatik minden egyes parányi elektronban, amely testünket alkotja. Egy hatvan kilogramm súlyú ember testében olyan szédületesen sok elektron van, hogy mennyiségüket csak egy olyan 4-es számjeggyel lehet kifejezni, amely mögött 28 nulla áll. Körülbelül annyi elektron van bennünk, ahány csillag és bolygó az égbolton.

Az elektron gondolkodó egység, amely mind belső reflexióképességgel, mind külső kommunikációképességgel rendelkezik. Belsejében számtalan, tömeg nélküli foton van. A fotonok úgynevezett spinje (forgásimpulzusa) teszi képessé a részecskéket, hogy tanuljanak és információt cseréljenek. A fotonok azzal a tulajdonságukkal, hogy változtatni tudják spinállapotukat, az elektron számára sza-bályszerű információ raktárrá válnak. S mivel a fotonok száma korlátlan, ezért az elektronok tudásszomja is határtalan. Az esze nem tud „Csipkerózsika-álomba" szenderülni, hiszen állandóan kapcsolatban áll a külvilággal, fotonokat ad le a szomszédos elektronnak. A fotonok elektronról elektronra szállnak, miközben spinállapotukról olvasható le az átviendő információ. így aztán az elektron fokozatosan „mindentudó" Mikro-Univerzummá nő fel, amely szinte a végtelenig növelheti intelligenciáját.

Minden elektronban megtalálható virtuálisan a dolgok és lények összes tapasztalata. Azokat a részecskéket, amelyek a kozmikus tanulási folyamatban a legtöbbet sajátították el, Charon äonoknak nevezi. Ezek az univerzális intelligencia elemei.

A szellem, amely a kozmikus kaland középpontjában áll, nem kizárólag az ember privilégiuma. Az Univerzum tér-idő nagyságrendjéhez viszonyítva az ember történetének nincs nagyobb jelentősége, mint egy csillag, egy kristály, egy falevél, egy baktérium, vagy akár egy kutya történetének. Ezek a felsorolt lények mind „intelligensek", vagy legalábbis „gondolkodók". Spirituális szinten ugyanis mind ugyanazokból a gondolkodó elektronokból épül fel, még akkor is, ha ezek az elektronok mindegyik lény esetében más és más típusú „gép" alakjába rendeződve igyekeznek elérni alapvető céljukat, az egész Univerzum entrópiájának, azaz rendezetlen állapotának, dezinformáltságának csökkentését, és negatív entrópiájának, azaz rendezett állapotának, tudatának növelését.

Az kétségtelen, hogy legalábbis itt a Földön az emberben lévő elektronok érték el a legmagasabb negatív entrópia nívót. Az embergépezet tudja a maga bonyolult termelékenységével a legtöbb információt és információ-cserét megteremteni.

Az a lény, akit az ember a tükrében lát, csupán az az anyagi kontúr, amely nem gondolkodik, amelyet a gondolkodó elektronok csak használnak és felhasználnak, hogy információik mennyiségét és minőségét megnöveljék.

Mivel az összes elektron, amely élő testünket alkotja, teljes „Énünknek" individuális hordozója, azért halálunk után nem tűnik el Énünk. A földi tér minden köbcentiméterében találkozom őseim Énjeivel, jelenlegi Énemmel és utódaim Énjeivel.

Charon szerint - mivel az elektronok élettartama végtelen - mindnyájan a végtelen Múltban gyökerezünk, és a végtelen Jövőben folytatódunk.

Az ember testi halála után spirituális kalandja folytatódik. A porrá vált test elektronjai rövidebb-hosszabb idő múltán „újraszületnek", mégpedig úgy, hogy részt vesznek egy másik létforma anyagának megalakulásában, legyen az kristály, növény, állat vagy ember.

Az új létformában az összes elektron negatív entrópia nívója azonos, vagy legalábbis hasonló. Természetesen ez a nívó az élet folyamán növekedhet is, vagy katasztrófák, „bűnök" nyomán csökkenhet is.

Egy bizonyos idő után, amikor a lény már régóta ugyanazon a nívón létezik, megpróbál egy magasabb nívójú létformába átmenni. Például, ha növény volt, akkor magasabb nívójú növény vagy állat, ha kristály volt, akkor magasabb nívójú anyag vagy növény, ha állat volt, akkor magasabb nívójú állat vagy ember, ha ember volt, akkor magasabb nívójú ember vagy Nirvánához közeledő szellemi lény szeretne lenni.

Amennyiben nívója alacsonyabb, mint az általa óhajtott létforma, visszautasíttatik, és meg kell elégednie „alacsonyabb rendű" újraszületéssel. Ezért fordulhat elő, hogy ember állatként, növényként vagy kristályként születik újra.

(Hernádi Gyula, Lélekvándorlás)

Az asztrális világban hatalmas különbség van aközött, hogy valaki egy olyan gondolatot mond ki, amelyik igaz, vagy egy olyat, amelyik hazugság. Egy gondolat egy bizonyos dologra vonatkozik, és azáltal igaz, hogy ezzel a dologgal egybehangzik. Végbemegy pl. valahol egy tény, melynek hatása van a magasabb világokra. Valaki igaz módon meséli el ezt a tényt; akkor az elbeszélőtől kisugárzik egy asztrális képződmény, mely egyesül a tény által előhívott képződménnyel, így a kettő erősíti egymást. Ezek a megerősödött formák arra szolgálnak, hogy szellemi világunkat egyre tagoltabbá és tartalmasabbá tegyék, amire szükségünk van ahhoz, hogy az emberiség előbbre jusson. Ha azonban úgy mesélünk el egy tényt, hogy az az eseménnyel nem hangzik egybe, azaz hazug módon, akkor az elbeszélő gondolatformája összetalálkozik a tényből kiinduló formával, a kettő összeütközik és egy robbanásszerű pusztítás megy végbe. Az ilyen hazugságok okozta robbanásszerű pusztítások úgy hatnak, mint a testben a daganatok, melyek az organizmust elpusztítják. (...) Ezért létezik egy okkult törvény: a hazugság szellemileg nézve gyilkosság. Nemcsak egy asztrális képződményt öl meg, hanem egyszersmind öngyilkosság is...

Rudolf Steiner , 1907. május 30-án tartott előadásából

„Egy napon, ha majd az az épület, amit a szellemi tudományoknak szántunk, elkészül, annak egy kiemelt helyén egy szobor fog állni, melyet három alak ural. A csoport középpontjában lévő alak kimagasodik a többi közül, mintha megtestesülése lenne annak, amit én a legmagasztosabb emberi elvnek neveznék, ami valaha is megnyilatkozott a földön. Ezentúl az ember képes lesz tapasztalatot szerezni a legnagyobb emberi elvnek erről a képviselőjéről, Krisztus földjének a fejlődésében, aki ennek a fejlődésnek a során három évig a názáreti Jézus testében élt. A Krisztus-figura megformálójának különleges feladata az, hogy két gondolatot szemléltessen. Először: fontos lesz megmutatni, hogy az a lény, akiről szó van, hogyan lakik egy emberi testben. Másodszor: annak is nyilvánvalóvá kell válnia, hogy ez az emberi test, minden arckifejezésében és minden mozdulatában, hogyan tükrözi a szellemi kifinomultság egy nagyszerű fokát, ami Krisztussal ereszkedett alá a kozmikus és szellemi magasságokból ebbe a testbe, annak harmincadik évében. Aztán ott van a csoport fennmaradó két figurája, az egyik balra, a másik jobbra a Krisztusalaktól, ha ez a megfelelő név arra az alakra, akit az imént vázoltam. Ez a Krisztus-figura oly módon van elhelyezve, mintha egy szikla előtt állna, ami észrevehetően az ő bal oldalán emelkedik, csúcsával a feje fölé nyúlva. A szikla tetején egy másik figura lesz szárnyakkal, de szárnyai töröttek, és emiatt fog a szakadékba zuhanni. A Krisztus-alak egy tulajdonságát különös művészi gonddal kell kimunkálni, azt a módot, ahogyan a bal karját emeli, mivel pontosan ez a gesztus az, ami sietteti a szárnyak törését. Nem szabad úgy látszania azonban, mintha maga Krisztus törné el ennek a lénynek a szárnyait. Inkább a két figura egymásra hatását kell olyan művészien megformálni, hogy érzékeltesse azt, hogy Krisztus kezének felemelésével, egyetlen mozdulattal kifejezi az ő végtelen szánalmát, részvétét ez iránt a lény iránt. Ez a lény mégis képtelen elviselni azt az erőt, ami a karon és a kézen át kiárad, az erőt, amit bizonyít az a horpadás, amit - úgy tűnik - a kiterjesztett kéz ujjai hagynak a sziklán magán. Amikor ez a lény a Krisztus-lény közelébe kerül, megérez valamit, amit a következő szavakkal lehet kifejezni: Nem tudom elviselni magamon egy ilyen tisztaság sugárzását.

Ez az érzés sűrűsödik olyan erősségűvé, hogy ennek a magasabb lénynek szárnyait töri, és a lény küszöbön álló szakadékba zuhanását okozza. Mindezt láthatóvá tenni egyfelől fontos művészi feladat lesz, és látni fogják, hogy milyen könnyen félreérthető volt ennek az egymásra hatásnak az értelme. Képzeljenek el például egy olyan művészi Krisztusmegformálást, ami azt mutatja, hogy ó kezének puszta felemelésével olyan erőt sugároz a lényre, amellyel annak szárnyát töri, erővel taszítva őt a mélybe. Ebben az esetben Krisztus maga lenne az, akinek a kisugárzott gyűlölete emelné ki a másik lényt, és okozná annak vesztét. Ilyen benyomást semmilyen körülmények között nem szabad kelteni. Inkább azt a lényt kell saját bukásának az okozójaként ábrázolni, mivel akit itt bemutatunk, amint törött szárnyakkal a vesztébe hullik, az Lucifer.

Most vizsgáljuk meg a csoport másik oldalát, a Krisztus-alak jobbján túl.. Ott a sziklának egy pereme lesz, ezért alul homorúvá válik. Ebben a horpadásban egy másik szárnyas figura látszik, aki karszerű szerveivel a fölébe hajló párkány felé fordul. A következők szerint kell elképzelniük ezt. Jobbra van a sziklában a horpadás, és abban áll a szárnyas alak, akinek szárnyai teljesen eltérőek a szikla tetején lévő alak szárnyaitól. A szikla tetején álló alak szárnyai egy saséhoz hasonlatosak, míg a mélyedésben állónak denevérszerű szárnyai vannak. Ez a figura gyakorlatilag önmagát temette el a barlangba; béklyóba verten mindig a földi birodalom aláásásán dolgozik.

A középen álló Krisztus-alak jobb kezét lefelé, bal kezét felfelé irányítja. Újra egy fontos művészi feladatot jelent majd, hogy Krisztus ne olyan legyen, mintha le akarná béklyózni az alsó figurát, inkább a lény iránti végtelen szánal-' mat lássuk rajta. Ez a lény Ahriman, aki nem tudja elviselni ezt a részvétet, és vonaglik attól a fájdalomtól, amit Krisztus keze kelt benne. Krisztus kezének sugárzására arany csordul a szikla mélyében, Ahriman teste köré folyik, és mint valami erős kötél, köréje tekeredve megbéklyózza őt. Ami Luciferrel történik, azt magának köszönheti, és ugyanez igaz Ahrimanra is. Ez az elgondolás készül formát ölteni abban a szoborban, amely az új épület kijelölt helyén lesz felállítva. A szoborcsoport fölött ugyanezt az alapgondolatot próbáljuk kifejezni a festészet eszközével, de ott az elképzelést másként kell megvalósítani. Összegezve: a csoport három alakja, Krisztus, Lucifer és Ahriman az alapzaton állnak szoborként, és fönt ugyanaz az alapgondolat tűnik fel, mint festmény.

A Krisztus, Lucifer és Ahriman közötti kapcsolatnak ezzel az elrendezésével töltjük meg a mi dornachi épületünket, mert a szellemtudomány egy bizonyos módon világítja meg a számunkra, hogy következő feladatunk a Krisztusimpulzus felfogását illetően az lesz, hogy végre megértessük az emberrel, hogy hogyan áll ez a három erő: Krisztusé, Luciferé és Ahrimané egymással összekapcsolódva a világban. Ezidáig sokat beszéltek a kereszténységről és a Krisztus impulzusról, de az embernek mégsem sikerült tisztán megértenie azt, hogy mit hozott a Krisztus-impulzus a világba a golgotai misztérium eredményeképpen. Bizonyára általánosan elfogadták, hogy létezik egy Lucifer vagy egy Ahriman, de oly módon tüntették fel őket, hogy ez elől a kettő elől az embernek el kell menekülnie, mintha az ember azt akarná mondani: Én semmit sem akarok Luciferrel és Ahrimannal csinálni. A tegnapi nyilvános előadásban bemutattam a módját, hogyan lehet az isteni szellemi erőket megtalálni. Ha ezek az erők nem akarnának semmit sem kezdeni Luciferrel és Ahrimannal, akkor a világ nem létezhetne. Az ember nem kerül a megfelelő kapcsolatba Luciferrel és Ahrimannal, ha azt mondja: Lucifer, én megfutamodom előled! Ahriman, én elmenekülök előled! Inkább mindenben arra kell törekednie az embernek, hogy a Krisztus-impulzus segítségével olyan helyzetbe kerüljön, ami egy inga egyensúlyi állapotához hasonlítható. Középpontjában az inga tökéletes egyensúlyban van, de ehhez ingadoznia kell az egyik, majd a másik oldalra. Ugyanez vonatkozik az ember fejlődésére a földön. Az embernek az egyik oldalon a luciferi elv irányában, a másikon az ahrimani elv irányában kell kitérőt tennie, de meg kell tartania az egyensúlyát ezenközben, Szent Pál nyilatkozata szerint cselekedve: "Nem én, hanem Krisztus énbennem."

Hogy megértsük Krisztust a maga legbensőbb ténykedésében, úgy kell felfognunk őt, mint valóságot, mint működő erőt. Azt kell mondani, hogy rá kell ébrednünk, hogyan szövi magát a mi fejlődésünkbe itt a földön a golgotai misztérium által, ami tényként áll előttünk. Nem az a fontos, hogy milyen jól és mennyire pontosan igazodott el ebben az eseményben az emberiség napjainkig; ami fontos az az, amit ez az esemény adott nekünk, befolyásolva az ember fejlődését a földön."

/Rudolf Steiner,  1915. május 15-i előadásának részlete.
Ford.: Galántai Ágnes/

A sárkánygyakorlat célja, hogy átadja a gyakorlatot végzőnek a sárkányt jellemző tulajdonságokat. Ez a gyakorlat a lélekre hat, segít a csüggedést, a haragot és az ellenszenvet legyőzni, és megszabadulni mindenféle félelemtől, amit bármilyen kedvezőtlen külső körülmény okozhat. S mindezt azért, mert a sárkány magasan az égben száll, felette van minden földi gondnak.

A sárkány gyakorlata más néven is szerepelhet régi taoista szövegekben. Eredetileg inkább óvintézkedést jelentett politikai zavarok idején. A császárok megtiltották a népnek, hogy sárkánynak képzeljék magukat, félve attól, hogy felbátorítja őket egy esetleges lázadásra és arra, hogy megdöntsék a fennálló rendet. Mivel a sárkány a tüzet képviseli, a gyakorlat fizikai hatása kiegyensúlyozza a szívet, a véredényeket és a vékonybél felszívóképességét.

A gyakorlat kezdetén álljanak egyenesen és mozdulatlanul. Vegyenek mély lélegzeteket és közben képzeljék magukat valódi sárkánynak, lángoló szemmel, nagy fogakat villogató nyitott szájjal, smaragd színű pikkelyekkel, hosszú farokkal és a lábakon hosszú karmokkal. Emeljék fel egyik lábukat és utánozzák a sárkány személyiségét és állását. Emeljék fel egyik karjukat és gondolják, hogy kezük végén behúzott karom van, szorítsák ökölbe, a másik kart hagyják maguk mellett és engedjék ki a karmokat. Miután ez a figura nem túlságosan merev, rendelkeznek némi szabadsággal, hogyan fejezzék ki ezt a képet. Addig maradjanak így, amíg koncentrálni tudnak a képre minden erőfeszítés nélkül. Többször ismételhetik ezt a pózt, de mihelyt kényelmetlenné válik, fejezzék be.

Egy gyakorlat legfontosabb oldala, mint minden továbbié is az, hogy egyesüljön a test és a szellem. Amikor a kép halványul vagy másra terelődik a figyelme, hagyják abba és kezdjék újra a gyakorlatot. Csak ennek a harmóniának a biztosításával válik hasznossá.

...a fehérről, a világosról, a fényről hasonló összefüggésben beszélhetek, mint amilyen összefüggés a fekete és a sötétség között van. Vegyék most tehát a feketét, és próbáljanak meg valamit kezdeni a feketével, a sötétséggel! Valamit tudnak vele kezdeni. Kétségkívül megtalálható a természetben a fekete, mint valaminek a lényeges tulajdonsága, jellegzetessége,ahogyan a zöld a növény lényeges tulajdonsága. Csak a szénre kell gondolnunk. S hogy ezt még egy magasabb szinten is elképzelhessük, gondoljuk meg, hogy a szén egészen világos és átlátszó is lehet: akkor már mindenesetre gyémánttal van dolgunk. De a fekete szín annyira lényeges a szén esetében, hogy amennyiben nem fekete, hanem átlátszó,akkor az már gyémánt. Annyira erős jellegzetessége a szénnek a feketeség, hogy tulajdonképpen a szén egész mibenlétét a feketeségnek köszönheti. Tehát a szén sötét, fekete szén-jellegét éppen a fekete sötétségnek köszönheti, amiben megjelenik. Éppen úgy, ahogyan a növény képét valamiképpen a zöld adja, a szén képe a feketeségben van. De próbáljanak most belehelyezkedni ebbe a feketébe: minden tökéletesen fekete Önök körül - fekete sötétség van mindenütt - az ilyen fekete sötétségben egy fizikai lény semmit sem tud tenni. Az élet eltűnik a növényből, ha szén lesz belőle. Tehát a fekete maga mutatja meg, hogy élettől idegen, hogy ellensége az életnek. A szénben mutatkozik meg ez; mert a növény, amikor elszenesedik, fekete lesz. S az élet? Nem tehet semmit a feketeségben. A lélek? Eltávozik a lélek, ha ez az iszonyatos feketeség van bennünk. (erre még vissza fogunk térni). Ha feketét festenek fehér papírra, akkor szellemet visznek a fehér felületbe: éppen a fekete vonással, a fekete felülettel szellemítik át a fehéret. A szellemet bele tudják vinni a feketébe. Ám ez az egyetlen, amit a feketébe bele lehet vinni. És ezzel megkapják ezt a meghatározást: A fekete a holt szellemi képét jelenti.

Most tehát egy figyelemreméltó kört jártunk be a színek objektív lényegének vizsgálatával. Ha ezt a kört ábrázoljuk, mindig valaminek a képét kapjuk meg a színekben. A szín maga nem valóság, hanem valaminek a képe. Először itt van a halottnak a képe, azután az élet képe, a lélek képe és a szellem képe (lásd az ábrát). Ha így körben haladunk, megkapjuk tehát: a feketét, a holtnak a képét; a zöldet, az életnek a képét; az őszibarackvirág-színt, a lélek képét; s a fehéret, a lélek képét: S ha a tulajdonságokat is meg akarom nevezni, akkor mindig a megelőzőből kell kiindulnom: a fekete a holt szellemi képe; a zöld az élet holt képe; az őszibarackvirág-szín a lélek élő képe; a fehér a szellem lelki képe. Ebben a körben lehetőségem van arra, hogy jellemezzek bizonyos alapszíneket, a feketét, az őszibarackvirág-színt, a zöldet és a fehéret, miközben a korábbi mindig a későbbinek a tulajdonság-jelzője lesz: a fekete a szellemi képe a halottnak; a zöld a halott képe az élőnek; az őszibarackvirág-szín az élő képe a léleknek, s a fehér a lelki képe a szellemnek. Ha tehát a természet világait nézem, a halott ásványvilágot, az élővilágot, a lelkes lények világát és végül a szellemi lények világát, akkor fokról fokra felemelkedek a halottól az elevenhez, a lelkihez, majd a szellemihez - s a színek világában éppen így

Ám a szellem virágzik, a szellem át tudja hatni ezt a feketeséget, képes magát érvényre juttatni benne. Kíséreljék egyszer meg a fekete-fehér művészetet, a világos sötét művészetét a felületen ebből a szempontból megvizsgálni emelkedhetek fel fokozatosan a feketétől a zöldhöz, majd az őszibarackvirág-színhez, és végül a fehérhez. Látják, ahogyan fel tudok emelkedni a holt ásványtól az élőhöz, a lelkihez és a szellemihez az engem körülvevő világban, éppúgy jelenik meg a körülöttem lévő világ képekben,amikor felemelkedek a feketétől a zöldhöz, az őszibarackvirág-színhez és a fehérhez. Valóban, ahogyan Konstantin, Ferdinánd és Félix stb. valóságos elődök, akiknek sorát követni tudom felfelé, éppúgy képük segítségével is követni tudom ezt, és ezekben a képekben előttem van az ősök sora. Előttem van egy világ: ásványi, növényi, állati, szellemi birodalmak, amennyiben az ember a szellemit képviseli. Fokozatosan haladok felfelé a valóságokonát,ám a természet ezeknek a valóságoknak a képét nyújtja számomra. Leképezi őket. A színes világ nem valóság, a színes világ a természetben már maga is kép. Annak, ami halott, képe a fekete, az élőnek a képe zöld, a lelkinek a képe őszibarackvirág-színű, a szellem képe a fehér.

Ez vezet el minket a szín objektív természetéhez. Ezt szükséges volt ma elővételeznünk, hogy jobban behatolhassunk a szín természetébe, a szín lényegébe. Mert semmit sem használ, ha azt mondjuk:a szín szubjektív benyomás. Ennek a színre nézve semmi jelentősége nincs. Teljesen közömbös a zöld számára, hogy odamegyünk hozzá és megbámuljuk; de az már nem közömbös számára, hogy az élő, ha a saját színében mutatkozik meg, vagyis ha nem színezi át az ásványiság, vagy nem jelenik meg a virágban színesen stb., vagyis ha az élő a maga saját színében jelenik meg - külsőleg zöldben kell megmutatkoznia. Ez valami teljesen objektív. Az, hogy odanézünk, vagy sem, egészen szubjektív. De hogy az élőnek, amennyiben mint élő jelenik meg, zöldben kell megjelennie, zöldben kell leképződnie, ez objektív dolog.

(Részlet Steiner, A szinek lényegéről című könyvéből)

A pszichokinézis vagy telekinézis jelensége azt sugallja, hogy alaposan alábecsülik a tudatnak a tárgyi világra gyakorolt hatását. 1888-ban a nápolyi dr. Ercole Chiaia egy bámulatos médiumról számolt be: „...magához vonzza és te emeli a körülötte lévő bútordarabokat... Hangszereken - orgonán, harangon, csörgődobon - játszik anélkül, hogy hozzájuk érne". A médium a kis termetű, tüzes temperamentumú  olasz Eusapia Palladino volt.

Palladino 1854-ben született. Különös képességei már fiatal korában megmutatkoztak, s hamarosan hivatásos médiumként tevékenykedett. Dr. Chiaia felhívta rá a nagy hírnév, pszichológus, Cesare Lombroso professzor figyelmét is, akit kellőképpen lenyűgöztek Palladino mutatványai. Képes volt rá például, hogy egy tál gittben ott hagyja az ujjnyomi: miközben az kellő távolságra volt tőle.

Az angliai Cambridge-ben, ahová 1895-ben a Pszichikai Kutatások Társasága meghívására érkezett, Palladinót szándékosan hagyták csalni, és ezt a lehetőséget látványosan ki is használta. A társaság erre úgy döntött, hogy a nő szélhámos, de Richet és más kutatók kitartóra amellett, hogy az alkalmankénti trükkök tréfás természetének vagy a vizsgálat teremtette feszült légkörnek voltak tulajdoníthatók. A médiumok többségétől eltérően Palladino ritkán rejtette el magát a szeánszokon, s gyakran a világítás is megfelelő volt ahhoz, hogy jól lehessen látni. Ráhatására a bútorok célirányosan - olykor túlzott vehemenciával - a résztvevők felé lódultak, s hátborzongatóan valószerűnek tűnt az is, amikor testetlen kezeket materializált. Halálakor, 1918-ban sokan a kor legnagyobb médiumának tartották.

A pszichokinézis vagy telekinézis - a tárgyak távolból, fizikai érintés nélkül való mozgatására képessége - már Palladino sok vitát kiváltó — mutatványai előtt is zavarba ejtette a paranormális jelenségek kutatóit. A korábbi vizsgálatok során a kérdés általában úgy fogalmazódott meg, hogy vajon a dolog hátterében a szellemek tevékenysége vagy az emberi elme hatóereje áll-e. 1854-ben Agenor de Gasparin gróf Svájcban végrehajtott sikeres asztaltáncoltatási kísérletekről számolt be. Ezek során az asztal körül ülő tucatnyi részvevő hatására a bútordarab érintés nélkül , önállóan mozgott. A gróf úgy gondolta, a jelenség oka valamilyen láthatatlan erő lehet, amelyet a résztvevők hoztak létre. Egy évvel azelőtt Pennsyvaniában egy gyanakvó amerikai professzor, nem tudván tudományos magyarázatot adni az asztaltáncoltatás jelenségére, arra a következtetésre jutott, hogy a résztvevőkön keresztül tevékeny­kedő szellemek állhatnak a háttérben.

A pszichokinézis tudatos erőfeszítéssel vagy anélkül egyaránt létrejöhet. Everard Feilding, a Pszichikai Kutatások Társaságának tagja 1912 és 1914 között egy Stanislawa Tomczyk nevű fiatal lengyel médium tevékenységét vizsgálta. Amíg a lány tudatánál volt, úgy tűnt, hogy a pszichokinetikus hatásokat akaratlanul hozza létre - ő maga is meglepődött rajtuk. Hipnoti­zált állapotban viszont ellenőrzése alatt tudta tartani - irányította - képességeit, s kanalakat meg gyufásskatulyákat mozgatott anélkül, hogy megérintette volna őket.

A pszichokinézis egyes esetei mögött bizonyá­ra szándékos félrevezetés áll, de számos olyan­ról tudunk, amelyek módfelett zavarbaejtőek. Az első világháború után Willy és Rudi Schneider osztrák testvérpár különféle materializációs mutatványokkal kápráztatta el közönsé­gét. Az egyik esetben egy zsebkendő emelkedett fel a földről, s miközben lebegett, olyan alakot öltött, mintha egy kéz lenne benne - még az ujjízületek is látszottak.

J. B. Rhine amerikai parapszichológus 1934-ben „laboratóriumi" körülmények között kezd­te vizsgálni a pszichokinézis jelenségét. Először azt próbálta kideríteni, vajon alanyai képesek-e pusztán a tudatukkal befolyásolni a játék koc­kák fordulását. A későbbi kísérletekben alanya­inak azt kellett előre megmondaniuk, hogy a pörgő pénzérmék melyik oldalukra fognak esni. Statisztikai eredményei megerősíteni látszottak a pszichokinézis létét, amely azóta is a paranormális jelenségek legtöbbet vizsgált területe.

Kenneth Batcheldor angol pszichológus 20 éven keresztül tanulmányozta a tárgyak állí­tólagos lebegtetését, majd eredményeiről 1966-ban egy sor beszámolót tett közzé. Ezek szerint a pszichokinézis akkor lehetséges, ha a résztve­vők tudatállapotára a „pozitív hit" jellemző. De az, hogy a tudat miként hozza létre a pszi­chokinetikus hatásokat, mind a mai napig rej­tély.

/Misztikus történetek gyüjteménye - Reader's Digest/