EzoTOP

Rennie írta:

"Biztos van karmaedény?"

Kedves Rennie!

Az ún. karmaedényrõl az AM-en valószínûleg kevesen hallottak, de most ennek bõvebb kifejtésére mégsem vállalkoznék. A karmaedény egy szimbolikus szemléltetése a karmikus mérleg (egyenleg) mûködésének. Olyan ez mint egy bankszámla, úgy, hogy az edény tartalmának növekedése a számla negatív egyenlegének növekedésével áll szinkronban. Ahogyan növekszik a kiegyenlítetlen tartozás összege a számlán, úgy jelennek meg életünkben a különbözõ problémák, melyek fokozódhatnak, illetve enyhülhetnek, annak megfelelõen, ahogyan ezt a mérleget az életünkhöz, sorsunkhoz való viszonyulásunkkal módosítjuk. A karmaedény nem mi vagyunk, még csak nem is a sorsunk, hanem a Mindenségítéleteink akkumulálódása. Senki, kívülálló azt nem kezeli, tehát nem rajtunk való ítélkezés. Valóban, ítélkezéshez nincs jogunk (senkinek sincs joga), csakhogy mégis ezt tesszük és ennek nyomát (mértékét, mennyiségét) szemlélteti a karmaedény. Önmagában a házasságtörés nem minõsül karmikus véteknek, minthogy a válás sem, mivel ezek a mindenkori társadalmi kultúra (erkölcs, törvények, vallási elõírások stb.) keretei között minõsített cselekedetek. Amennyiben ezek nem járnak együtt mások és önmagunk feletti ítélkezéssel, úgy a karmaedény tartalmát nem növelik. Az abortusz esetében más a helyzet, hiszen az egy nagyon erõs ítélkezés. A hangsúly valóban a megtapasztaláson van, ám a megtapasztalásra éppen azért van szükségünk, hogy közelebb kerüljünk a Mindenség elfogadásához.

A kötél

Az emberi kapcsolatok, különösen férfi és nõ párkapcsolata, konfliktusok esetén hasonlatos a kötélhúzáshoz. Minél gyengébb a feleket összetartó erõ, annál gyengébb a kötél, és minél nagyobb a felek szembenállása, annál nagyobb a kötélben ébredõ feszültség. Ilyenkor teljesen mindegy, hogy kinek a hibájából feszül meg a kötél, a lényeg az, hogy a másik fél ellenállásába ütközik, azaz a kapcsolat jelentõs erõhatásnak (igénybevételnek) van kitéve. Ahogyan a kialakult feszültség okozója sem lehet csupán az egyik fél, úgy a szenvedõ alanya sem csupán az egyik.

Gyermekek esetén ráadásul nem szabad azt sem figyelmen kívül hagyni, hogy õk mindkét szülõvel (tehát az apával éppúgy mint az anyával) megbonthatatlan karmikus kapcsolatban állnak, így a szülõk közötti feszültség nagy része ezen a kapcsolati láncon keresztül (is) hat. A párkapcsolatot szimbolizáló kötél egyre jobban feszül, ahogyan mondani szokás, a helyzet egyre tarthatatlanabbá válik, majd egyszer csak elszakad. Mindketten hátrazuhannak, magukkal rántván a gyerekeket is és jól megütik magukat. Nagy nehezen feltápászkodnak, és sérelmekkel, nehezteléssel, haraggal telve elhagyják egymást. A karmikus kötél azonban kicsit másképpen mûködik, minél erõsebb a feszültség benne, az annál vastagabbá válik, mintegy jelezvén azt, hogy kettejüket egyre fontosabb és több közös feladat kapcsolja össze. Ezeket a feladatokat nem lehet törölni, ha addig nem oldjuk meg, akkor egy következõ leszületésünkkel magunkkal hozzuk. Mit tehetünk, ha erõs ez a karmikus kötelék?

Vas írta:

Ha kilépünk, nagyon nagy az esély arra, hogy egy következõ kapcsolat ugyanazokat a problémákat hozza egy idõ után,ami elõl elmenekültünk?Mindaddíg szembe találkozunk a "feladattal" amíg nem sikerül megoldanunk?!

sasskata írta:

Én úgy gondolom, hogy ez a következõ életünkre vonatkozik. Talán, ha hasonló szituba keveredünk, meg tudjuk oldani.

Kedves Vas és Kata!

Anélkül, hogy a karma definíciójával töltenék ki több képernyõnyi helyet, csak annyit mondanék, hogy a a karma érvényesülése éppúgy jelen van egy adott életen belül, mint több élet vonatkozásában. Ez azt jelenti, hogy egy-egy cselekedetünk (vagy akárcsak gondolatunk) következményeit nem feltétlenül kell átvinnünk egy következõ életre, hiszen van lehetõségünk jelen életünkben is annak "kezelésére". A karma nem egy elõre megírt végrehajtási program, a karma a Mindenség harmóniájának érvényesülésére irányuló egyetemes hatás, és feladatot számunkra csak akkor jelent, ha e harmóniával viszonyulásunk révén szembeszegülünk.

Ha tehát egy kapcsolatunkban rendezetlen feladatok maradtak (mert például ítélkezések tömkelege rakódott le bennünk), akkor ennek feloldása éppúgy lehetséges ebben az életünkben és ugyanazzal a személlyel (pl. volt férjjel), akivel kapcsolatban ez fennáll. Egy megoldatlan feladat a hátralevõ életünkben minden bizonnyal más kapcsolatban is elõ fog bukkanni, pusztán azért, hogy még közelebbrõl tapasztalhassuk annak lényegét, hogy közelebb kerülhessünk a megoldáshoz.

sasskata írta:

"Bár az elõzõben nem én voltam a megcsaló fél."

Kata, ez a dolog lényegén semmit nem módosít, neked semmilyen felmentést nem ad. Sõt, alapot adott neked arra, hogy ítélkezzél valaki(k) felett. És még valamit: biztos vagy abban, hogy valamelyik elõzõ életedben nem fordítva történt mindez? Röviden: az ítélkezés és az önigazolás nem a feladat megoldás útja.

Ha a másik nem vevõ rá

Mikolta írta:

"Mi van akkor, ha valaki már tisztában van azzal, hogy mi köti a másikhoz, milyen feladatokat kéne megoldani, csak épp tehetetlen, mert a másik erre nem vevõ."

Kedves Mikolta!

Akkor könnyen lehetséges, hogy még nem teljesen vagy tisztában azzal, hogy milyen feladatod van a másikkal. Ha a a másik nem vevõ, akkor feszül a kötél, tehát úgy tûnik, hogy mást kell tenni. A kötelet lazítani mindkét oldalnak van lehetõsége, neked éppúgy, mint neki...

Mikolta írta:

"a karmikus kötelék akkor oldódik fel, ha szeretettel el tudnak egymástól válni....S mi van akkor, hacsak az egyik fél tudja ezt megcsinálni, mert a másik még kötõdik hozzá. Akkor is megmarad a kötelék?"

Inkább úgy fogalmaznék, hogy a karmikus kötelék akkor bomlik fel, ha a felek eljutottak egymás kölcsönös elfogadásához. Ha az egyik kötõdik (és nem karmikus értelemben) a másikhoz, akkor ott a karmikus kötelék mindaddig megmarad, amíg a kölcsönösség ki nem alakul. A kölcsönösség kialakulásában megint csak ugyanaz a helyzet, mint a kötél lazítása esetében. (A megkezdett gondolatok folytatásában erre még visszatérek majd.)

Hogyan lehet egy keményen feszülõ kötélen lazítani?

Nyilván oly módon, ahogyan azt amúgy is tesszük, azaz szépen visszaveszünk a feszítõerõbõl, tehát a szembeszegülõ viszonyulásból. Sokan mondanák erre: Hohó, hogy aztán azt tegye velem, amit csak akar! - És meg sem próbálják, elodázván ezzel e komoly feladat megoldását. Ha egyoldalúan lazítanunk a kötélen, az automatikusan kiváltja a másik oldal hasonló reakcióját. Értelmetlenül ugyanis senki sem erõlködik. Ha megértõen, elfogadóan közelítünk a még oly "elviselhetetlen" ember felé is, annak reakciója hasonló lesz irányunkban. Egy ilyen lépésnek mindketten hasznélvezõi lesznek, hiszen értelmetlen energiák leadásától mentik meg magukat. A legnagyobb haszonélvezõk a gyerekek lesznek, mert számukra nincs megnyugtatóbb érzés, mint látni azt, hogy szüleik szinkronban vannak, még ha külön is élnek. Ahogyan ezt az alábbi gyermekrajz is szemlélteti.

Ahhoz, hogy a gyerekek az ugrókötelet játéknak éljék meg, az anyának és az apának szinkronban kell azt forgatniuk. Egy ilyen kötélhez teljes ráhangolódással igazodnak a gyerekek, vidáman ugrálva annak ütemében. Ez a kötél nem feszül, még elképzelni is rossz, milyen lenne , ha megfeszülne. Ez kötél laza, és mégis kézben tartott. Ha a földhöz

közel jár, minden probléma nélkül le is tehetõ. Bár a gyerekek kicsit csalódni fognak, de nagyobb bajuk nem lehet belõle... És még valamit: a közös gyermekek öröme érdekében idõnként kézbe lehet venni a kötelet és kicsit forgatni újra. Attól ez még nem lesz partnerkapcsolat, hiszen arra már nincs szükség...

lulu írta:

"Mi van akkor szerinted, ha egy párkapcsolat nyomorúságossá, boldogtalanná, mûködésképtelenné válik?"

Kedves Lulu!

Minden kapcsolat, fõleg a párkapcsolatok a karmikusan kiemelt feladataink elvégzéséhez jön létre. Nem azért, hogy boldogok legyünk, és természetesen nem azért, hogy szenvedjünk általa, hanem azért, hogy a kapcsolat nyújtotta kölcsönös megtapasztalások révén megoldhassuk ezt a feladatot. A párkapcsolat nem képez karmikusan megbonthatatlan köteléket (szemben a szülõ-gyermek kapcsolattal), ám annál erõsebb ez a kötelék minél kevésbé sikerült elintézni közös dolgainkat. Kapcsolatunk megromlása arról beszél, hogy e feladatunkban nem sikerült elõbbre lépni, sõt további, közösen megoldandó feladatokat sikerült generálnunk. Minél inkább ellehetetlenül egy kapcsolat, annál inkább több közös tennivalónk lesz. Egy kapcsolat megromlásához, elviselhetetlenné válásához a felek együttesen járulnak hozzá, ezért csupán az egyik fél nem okolható. Karmikus értelemben az elkövetõ és az áldozat szerepvállalása éppenséggel fordított képet mutat, tehát elsõ lépésként ítélkezés és önigazolás helyett célszerûbb kicsit elgondolkodni azon, hogy vajon milyen lehetõséget kínál a sors ezzel a kemény megpróbáltatással. Egyelõre ennyit, majd folytatom még.

Kedves Szandra!

Leszületésünk elõtt választott szüleink ebben e minõségükben egész életünkön át azok maradnak. Megbonthatatlan karmikus kötelék. Szüleink nem másak számunkra, mint kapuk ebbe a világba, hiszen rajtuk keresztül, az õ segítségünkkel születhettünk le ide.

Ezt egész életünkön át elfogadással kell kezelnünk, korábbi - magasabb rálátással hozott - döntésünket földi életünk során nem revideálhatjuk. Egyebek mellett azért választjuk szüleinket, mert tanítani jöttünk õket. Igen, nincs félreértés a gyermek tanítja szüleit, ha másképp nem, akkor éppen azáltal, hogy a legtöbb esetben nem hajlandó magát alávetni a szülõi akaratnak. A szülõk azért tanulnak nehezen, mert gyermekükben sokszor önmaguk megismétlõdését látják, s szeretnék, ha gyermekük elérné azokat a célkitûzéseket, melyeket nekik nem sikerült. Azaz, a szülõk egyszerre két "bakit" követnek el: egyfelõl nincsenek megelégedve a saját gyerekkorukkal (szüleikkel való viszonyukkal, sorsukkal), másfelõl rá akarnak kényszeríteni a gyermekükre egy olyat, amit õk gondolnak jónak. A gyermek ennek ellenáll, ez ily módon nem tud megvalósulni, tehát ugyanaz történik mint a szülõk esetében. Mi segíthet ilyen helyzetben? A szüleink elfogadása és gyermekünk tisztelete. Igen, ez sem félreértés, a szülõknek jó okuk van tisztelettel viszonyulniuk gyermekükhöz, hiszen az éppen õket tüntette ki választásával. És - amint errõl már szó volt - egy egész életen át tanítja õket...

Megtapasztalás és tanulás

Pedig ez egy érdekes gondolatkísérlet ám. Egy olyan létállapotról van szó, amely a megtapasztalás igen intenzív formáját teszi lehetõvé, illetve kényszeríti ki. Az ilyen ember ugyanis csakis saját megtapasztalásaira építhet, tehát elméje lényegében az ezen úton szerzett információból építi fel a világot. Ez a világkép számára a lehetõ legvalósabb, mivel gyakorlatilag nem tartalmaz más emberektõl származó ismereteket, illetve azoktól átvett - idegen - tapasztalatokat. (Bár elvileg - gesztikulációkkal - ezzel az emberrel is megvalósítható a direkt kommunikáció, ám ennek hatékonysága nagyon alacsony.) Ez az ember nem más emberektõl (nem könyvekbõl) tanul, hanem a maga által megélt világból. Nem ragozva tovább ezt a gondolatmenetet, teszünk egy gyors következtetést:

a kommunikáció (a nyelv) és az ennek segítségével történõ tanulás az egészséges ember esetében hátráltatja a világ megtapasztalását. A klasszikus tanulással tehát attól a lehetõségtõl fosztjuk meg nagy részben magunkat, hogy a világot saját megtapasztalásunk útján fedezzük fel. A tanulással tehát nemcsak nyerünk, hanem veszítünk is. Egy újabb gondolatugrással máris elgondolkodhatunk azon, hogy vajon miért válik valaki vakká vagy süketté élete során. Vajon csak veszít-e ezáltal, vajon nem inkább lehetõséget kap-e ezáltal?...

Nyilvánvalóvá válni

-------------------------

Rennie írta:

"Nyilván egyfajta elzárkózás a világtól... Az öregek is gondolom így készülnek elszakadni a földi élettõl, azért lesznek rosszul látók, nagyothallók."

Nem elzárkózásnak, hanem nyitásnak nevezném a világ felé; azon dolgok megtapasztalása felé, amelyeket korábban, például látás vagy hallás megléte esetén nem tapasztalhatott meg. Mellesleg a Bibliában van egy, fõleg a reinkarnáció igazolására gyakran felhozott

idézet, amely az én értelmezésemben másról is szól:

A Biblia (Ján 9, 1-3) írta:

És a mint eltávozék, láta egy embert, a ki születésétõl fogva vak vala. És kérdezék õt a tanítványai, mondván: Mester, ki

vétkezett, ez-é vagy ennek szülei, hogy vakon született? Felele Jézus: Sem ez nem vétkezett, sem ennek szülei; hanem, hogy nyilvánvalókká legyenek benne az Isten dolgai.

A vak emberben, akit aztán Jézus késõbb meggyógyított, Isten dolgai nyilvánvalóak voltak. Õ ezáltal tapasztalhatta meg a világ sokszor rejtve maradó részét. (Igaz, ezt a teológusok egészen másképpen értelmezik, sõt bizonyos fordítások már nem is úgy fogalmaznak, hogy „benne", hanem, hogy „rajta"...).

Rennie írta:

"Mintha álmunkban is gondolkodnánk... és mintha ott nem magyarul történne...."

Álmunkban nagyon érdekes és értékes gondolatok birtokába kerül(het)ünk. Ezek többnyire nyelv nélküli életszerû megtapasztalások (hogy másra ne utaljak mint az ún. rémálmokra), ám nem mentesek a nyelvi kommunikációtól sem. Az én esetemben elég gyakran elõfordul, hogy példul oroszul vagy angolul beszélgetek, elõadást tartok stb. Ráadásul többnyire úgy tûnik, hogy az idegen nyelv ilyenkor sokkal gördülékenyebben megy mint éber állapotban. Nem egyszer fordult elõ, hogy egy elõadásom elõtt álmomban tartottam a fõpróbát. Az álom azonban alapvetõen nem erre a kommunikációs eszközre épít, hanem a Mindenség egyetemes nyelvére, a szimbólumokra.

Az élet mint szimbólum

Rennie írta:

Sosem beszéltem világtalan emberrel, h mit él meg.... Jó lenne tõlük hallani ezekrõl.

Érdekes ez a magyar szó, hogy világtalan. Erõsen földi szemléletû, és azt sugallja, hogy a világ megismerése alapvetõen látással valósul meg. Tehát, aki nem lát, annak nincs világa. Pedig van, csak nem olyan, mintha látna. Más, bizonyos tekintetben sokkal gazdagabb.

Rennie írta:

"...akár a földi létünk is lehetne szimbólum..."

Az is. A Mindenség egységes rendezõelv szerint épül fel, amit Hermesz Triszmegisztosz úgy fogalmazott meg, hogy "ami fent van, a lentihez hasonló, s ami lent van, a fentihez". Ez az önhasonlóság elve, ami nem mást jelent, mint azt, hogy a Mindenség megnyilvánulásai végtelen hasonlatosságok tulajdonságát hordozzák. Nemcsak az életünk, hanem annak minden egyes mozzanata ebbe az elvbe illeszkedik be. A születésünk pillanatában, amikor elkülönült teremtményként megjelenünk e világban, a bennünket környezõ anyagi világ egyben az egyik nagyon erõs szimbóluma önmagunknak (jellemünknek, sorsunknak). Életünk során ez a szimbolikus hatás, ez az önhasonlóság van jelen mindvégig.

Hiábavaló?

szaturnusz írta:

Hát szerintem ezért fáj ez nekünk annyira, mert hittünk a kapcsolat értelmében és rájövünk arra, hogy idióta történet volt az egész. A belefektetett energia fáj de rettenetesen. Minél több ez a hiábavaló befektetés, annál nehezebben ég ki a lelkünkbõl.

...amire Catcat ezt írta:

Igazad van.

Kedves Szaturnusz és Catcat!

Mondjatok nekem egy példát értelmetlen kapcsolatra és hiábavaló befektetésre.

Kedves Margit!

Bár korábban úgy gondoltam, hogy e helyen többet egyelõre nem kell a karmáról és sorsról szólnom, most mégis kivételt teszek.

Nemcsak miattad, hanem önmagam miatt is.

Sok-sok kérdést tettél fel itt, ezekre (mondhatom nyugodtan: mindegyikre) választ is kaptál. Nekem valójában nem is lenne mit hozzá tennem, de néhány mondatban mégis összefoglalnám, kicsit ki is egészíteném.

Valamennyien, akik itt vagyunk, erre a földre születtünk, de végsõ soron mindannyiunk világa más és más. Bennünket (önálló világainkat) a karmánk kapcsol egymáshoz, szorosabb-lazább kötelékek révén. Minden kapcsolatunk karmikus. Vannak megbontható és meg nem bontható karmikus kötelékek. A meg nem bontható az, ami édesanyánkhoz és édesapánkhoz köt minket, még akkor is, ha õk már nem élnek. Ebbõl következik, hogy gyermekeinkkel és azok gyermekeivel (Áronnal, Mátéval és Lillával) is megbonthatatlan a kötelék. A szüleinket - leszületésünk elõtt - mi magunk választjuk, ezért ebben a földi életünkben õket el kell fogadnunk. (Egyébként általunk kapcsolódunk egy magasabb szinten megnyilvánuló világhoz.) Szeretnünk kell õket, mert nem tud szülõ olyan kegyetlen lenni gyermekéhez, hogy a gyermek joggal ítélkezhessen felettük. Sohasem tudhatjuk, hogy szüleink mikor mit és miért tettek, ami számunkra érthetetlen és fájdalmas (volt). Ezt gyakran õk maguk sem tudják. A szüleink el nem fogadása komoly karmikus terheket ró ránk.

A karma jelentõs részét mi magunk "állítjuk elõ" ebben az életünkben. A korábbi életeinkbõl áthozott terheink messzemenõen nem olyan mértékûek, hogy azok uralják egész mostani életünket. Aki a karma törvényei szerint él e földön, az nem áldozat! És ez nagyon lényeges, mert sokan áldozatnak érzik magukat, amikor a megtapasztalás és a tanulás fájdalamasabb útját járják. Aki az áldozat törvénye szerint éli itt az életet, annak számára a panasz ismeretlen. Házi állataink és közelünkben lévõ növényeink, fáink (például egy gesztenyefa) e szerint élnek, de nemcsak õk... Aki sorsában nehézségeket és fájdalmakat érez, annak a kezében (és közelében) mindig ott a megoldás is. Ennek kulcsa pedig az ítélkezésmentes elfogadás. Az ítélkezési jogot nem hoztuk magunkkal, ezért nem mondhatjuk azt, hogy a sors igazságtalan velünk szemben, és többek között ezért nem nyilváníthatunk joggal bûnösnek egyetlen embert sem. Még a gyilkos embert sem. Õt is el kell fogadni, hiszen valójában õ (is) áldozat.

Kedves Margit! Valamennyiünknek komoly lecke van feladva, hiszen máskülönben nem is lennénk itt. Egyikünk sem okosabb vagy több a másiknál. Egymástól, környezetünktõl azonban olyan vissszacsatolásokat kaphatunk, amelyek sokat segítenek abban, hogy egy fájdalmas sorsot boldoggá alakítsunk. S ebben semmi sem állhatja utunkat. Ha mégis akadályba ütközünk, akkor minden bizonnyal rossz úton haladunk, tehát éppen ideje fordulnunk...

"Mit ne csináljunk sohasem!"

A legfontosabb - bármily meglepõ is - az, hogy ne a másiknak való megfelelni akarás/vágyás vezéreljen bennünket. A könnyebb érthetõség kedvéért, nézzük meg, mi is a(z igazi) szerelem.

A szerelem karmikus értelemben egy „célszer", azaz egyfajta gyorsító annak érdekében, hogy valamely életfeladatunkat hatékonyabban oldhassuk meg. Miután minden kapcsolat karmikus, ily módon a szerelmi kapcsolat is, hozzá tehetnénk, hogy legfõképpen. Karmikus értelemben a szeretett emberhez mindig a lehetõ legszorosabb karmikus kötelék fûz, szorosabb mint a szüleinkhez és gyermekeinkhez. Ám legyen ez a kötelék bármily erõs, mégsem megbonthatatlan, szemben a szülõ-gyermek típusú kötelékkel. Minél szorosabb egy karmikus kötelék, annál komolyabb feladatok aktualitásáról szól. A szerelemrõl szokás mondani, hogy vakká teszi az embert, ám ezt karmikusan egészen másképpen kell értelmezni. Ilyenkor az ember minden olyan, õt környezõ dologgal és eseménnyel kapcsolatban válik vakká, amire egyébként se kellene odafigyelnie. Határozottan és célirányosan halad azon az úton, ami a lehetõ legtöbb lehetõséget adja számára, hogy kettejük közös feladata végre terítékre kerüljön. Mellesleg életünk vitelét, sorsunk irányítását leginkább az viszi terelõútra, hogy nem tudunk különbséget tenni a valójában fontos és kevésbé fontos dolgok között. Nagyon sokat foglalkozunk például mások rólunk alkotott véleményével, megítélésével. Elkezdünk megfelelni a környezetünknek, s letérünk önmagunk útjáról. A szerelem, legalábbis kezdeti idõszakában ezt a viselkedést teljesen elfeledteti velünk, önmagunkat adjuk a lehetõ legõszintébben és ilyenkor valóban a mi utunkat járjuk. A gond akkor kezdõdik, amikor elkezdünk megfelelni vágyni a másiknak, vagy - ami még rosszabb - követelményeket támasztani a másikkal szemben. Ez a szerelem végének kezdete, s egyben a karmikus elixír hatásának múlását jelzi számunkra...

Messzirõl jövünk, onnan, ahol a materializálódott világnak semmilyen hatásával nem kell számolnunk. Azért jövünk ide, hogy többed magunkkal együtt egy planéták övezte világban feladatokat oldjunk meg, közelebb jutván ezáltal a végsõ célhoz.

Életünk, sorsunk, karmánk egyedi, de mindezek mégis egymással szoros kapcsolatban állnak. A karmák bonyolult kapcsolati rendszere magasabb szinten is karmát képez. Amint kicsiben, úgy nagyban. Amint egyetlen ember karmája, úgy egy népcsoporté, illetve akár a Földön egy idõben élõké is értelmezhetõ. Egy-egy népcsoport, ország, nemzet karmájának alakításában a szabad akaratunk bizonyos szabályok szerint mûködik, melyek között kiemelt szerepe van egy-egy társadalmi rendnek, politikai rendszernek, és egy-egy meghatározó, karizmatikus államférfinak. Ma két, még fiatalnak nevezhetõ emberre irányul egy ország figyelme. Egyikük már megmutatta magát, a másik csak éppen. Kik õk, és miért jöttek közénk? És miért éppen õk? Nos, ezekre a kérdésekre csakis elfogultságtól és elõítélettõl mentesen kaphatunk választ. Ezt segítvén tettem kísérletet, némi információt lehozván onnan, ahonnan jöttünk. Ha érdekel itt (http://www.numerologia.hu/shift/ketfiatalember.pdf) olvashatod.

Rennie kérdezte:

"Mit ne csináljunk sohasem!?"

A legfontosabb - bármily meglepõ is - az, hogy ne a másiknak való megfelelni akarás/vágyás vezéreljen bennünket. A könnyebb érthetõség kedvéért, nézzük meg, mi is a(z igazi) szerelem.

A szerelem karmikus értelemben egy „célszer", azaz egyfajta gyorsító annak érdekében, hogy valamely életfeladatunkat hatékonyabban oldhassuk meg. Miután minden kapcsolat karmikus, ily módon a szerelmi kapcsolat is, hozzá tehetnénk, hogy legfõképpen. Karmikus értelemben a szeretett emberhez mindig a lehetõ legszorosabb karmikus kötelék fûz, szorosabb mint a szüleinkhez és gyermekeinkhez. Ám legyen ez a kötelék bármily erõs, mégsem megbonthatatlan, szemben a szülõ-gyermek típusú kötelékkel. Minél szorosabb egy karmikus kötelék, annál komolyabb feladatok aktualitásáról szól. A szerelemrõl szokás mondani, hogy vakká teszi az embert, ám ezt karmikusan egészen másképpen kell értelmezni. Ilyenkor az ember minden olyan, õt környezõ dologgal és eseménnyel kapcsolatban válik vakká, amire egyébként se kellene odafigyelnie. Határozottan és célirányosan halad azon az úton, ami a lehetõ legtöbb lehetõséget adja számára, hogy kettejük közös feladata végre terítékre kerüljön. Mellesleg életünk vitelét, sorsunk irányítását leginkább az viszi terelõútra, hogy nem tudunk különbséget tenni a valójában fontos és kevésbé fontos dolgok között. Nagyon sokat foglalkozunk például mások rólunk alkotott véleményével, megítélésével. Elkezdünk megfelelni a környezetünknek, s letérünk önmagunk útjáról. A szerelem, legalábbis kezdeti idõszakában ezt a viselkedést teljesen elfeledteti velünk, önmagunkat adjuk a lehetõ legõszintébben és ilyenkor valóban a mi utunkat járjuk. A gond akkor kezdõdik, amikor elkezdünk megfelelni vágyni a másiknak, vagy - ami még rosszabb - követelményeket támasztani a másikkal szemben. Ez a szerelem végének kezdete, s egyben a karmikus elixír hatásának múlását jelzi számunkra...

Szexuális aberráció, pedofília
A lélek leszületéséhez földi testre van szükség. Ahhoz, hogy földi test keletkezzen két, már korábban leszületett földi test szükséges, egészen pontosan két értett, ellenkezõ nemû földi test. E két testet az általuk nemzett új testen át megbonthatatlan karmikus kötelék kapcsolja össze. A földre leszületett minden egyes lélek egy bonyolult karmikus kapcsolati háló adott csomópontjában helyezkedik el. Ez a háló egy nagy karmikus gépezet megbonthatatlan részét képezi, a Mindenségnek azt a részét amely lehetõséget ad a leszületésre, a lélek tapasztalatszerzés útján történõ fejlõdésére. E karmikus kapcsolati háló szövése férfiként élõ férfiakra és nõként élõ nõkre van szükség, azaz a nemiséggel kapcsolatos karmikus fõfunkció sértetlen teljesítésére. A férfi és a nõ ezért eredendõen vonzódik egymáshoz, egymást kiegészítve és egymással egygyé válva megvalósítván a létezés és a teremtés örök harmóniáját.