EzoTOP

Az alábbiakban James Bedford és Walt Kensington nyomán ismertetjük a Delpasse-effektus lényegét. Az angol agykutató, Grey Walter a következő kísérletet végezte el.

A kísérleti személynek - akinek ágybéli elektromos hullámait elektroencefalograf-készülék (EEG) rajzolta fel - azt a gyakori utasítást adta, kapcsoljon be egy tv-készüléket. Az EEG-készülék tanúsága szerint minden egyes bekapcsolás előtt áramlökés keletkezett a kísérleti személy agyában. Ezt az áramlökést Grey Walter készenléti hullámnak nevezte el.

Később megváltoztatta az utasítást. Az elektródákat közvetlenül a tv- készülékhez kötötte, és a készenléti hullámokat elektromos úton felerősítette. Ezek után a kísérleti személy pusztán azáltal is be tudta kapcsolni a tv-készüléket, ha csak azt gondolta, hogy be akarja kapcsolni. A készenléti hullám volt a „bekapcsolótényező".

A kísérlet ezen fázisához kapcsolódott Jean Jaques Delpasse, fizikus és kibernetikus, aki feltételezte, hogy a gyakori ismétlés emlékezetmolekulákat hoz létre az agyban, melyeknek a készenléti hullám képezi szilárd „alkatrészét". Az emlékezet anyagi természetű, emlékezetmolekulákból áll.

Ez a megállapítás nyilvánvalóan lehangoló. Ha ugyanis a személyiség, a tudat, a lélek csupán molekula, akkor a Nagy Semmi vár ránk.

Delpasse professzor számára fenti felismerése nem a belenyugvás alapja lett, sőt ellenkezőleg, kihívássá vált. Azt állította, ha a tudat, a szellem számára létezik túlvilág, ha halhatatlan, tehát ha levetvén anyagi köpenyét, a testet, energiastruktúraként megmarad, akkor egy bizonyos részét, mondjuk épp az emlékezetet ki lehet mutatni a halál után is.

Delpasse, Grey Walter kísérletei alapján talált bizonyítási módot, eljárást is. Csakhogy ehhez haldoklókra lett volna szüksége. Ez a feltétel óriási akadályokat gördített a bizonyítási eljárás elé. Haldoklókkal ugyanis nem lehet csak úgy kísérletezni!

S ekkor lépett közbe a véletlen. Delpasse találkozott William Jongh van Amsynck professzorral, a híres neurológussal.

Amsynck sokat foglalkozott az úgynevezett bio-feddbackkel. Magasvérnyomásos betegek számára olyan vérnyomásmérő készüléket szerkesztett, amely a nyomásváltozásokat akusztikilag is lereagálta. Ha emelkedett a vérnyomás, szörnyű, idegölő hangot, ha viszont süllyedt, kellemes haranghangot adott. így a páciensek rövid gyakorlás után képesek voltak vérnyomásukat befolyásolni pusztán azzal, hogy az egyik hangot szívesen, a másikat viszont undorral hallgatták. 

Delpasse számára Amsynck betegei alkalmasak voltak elmélete bizonyítására, hiszen mindannyian magas vérnyomásban szenvedtek, s ez a betegség gyakran jár agyvérzéssel, illetőleg halállal.

Amsynck professzor hajlandó volt saját kísérletei mellé felvenni, alkalmazni a Grey Walter-kísérlet technikáját is. A betegek is hajlandók voltak, hiszen örömöt okozott nekik, hogy pusztán akaraterejükkel be tudják kapcsolni a szemben álló tv-készüléket.

Egy napon Amsynck klinikáján váratlanul súlyos agyvérzést kapott egy hatvanhét éves hipertóniás nőbeteg. Hogy agyi működését ellenőrizzék, EEG-készülékhez kötötték, ezenkívül a Grey Walter- kísérlet apparátusával is összekapcsolták.

Az azonnali intézkedések ellenére a betegnél fokozatos agynyomás- növekedés jelei mutatkoztak, mely nyomásnövekedés végül is az agyműködés megszűnéséhez vezetett. Az encefalografon megjelentek a jellegzetes nullahullámok, melyek az agyi áramok kialvását, megszűnését jelezték.

Halála előtt hosszú ideig kómában feküdt a beteg, tehát már nagyon régóta nem volt képes tudatosan és akaratlagosan készenléti hullámokat létrehozni, gerjeszteni. Ennek ellenére a végleges agyhalál szimptómáinak megjelenése után a Grey Walter-készüléken megjelent a bekapcsolási szignál.

Ezt a bekapcsolási szignált, felvillanást, amely a végleges halál küszöbén annak ellenére jelenik meg, hogy már nem létezhetik készenléti hullám, Delpasse-effektusnak nevezzük.

Ez az effektus azt jelenti, hogy az emberi szellem, egy eddig ismeretlen energia hátán, illetve segítségével, a halál pillanatában elhagyja a testet.

(Hernádi Gyula, Lélekvándorlás című könyvéből)

Az energia dinamikus erő, amely megállíthatatlanul áramlik a szervezetben. Egyesek szerint az „élet" szó helyettesíthető lenne az „energiával", miután a két fogalom között elenyésző a különbség, és kizárólag a nyelvészeknek tűnhet fel. Ám elengedhetetlen a két fogalom értelmezése, csak így érthetjük meg pontosan a szervezetre vonatkozó energiaelméletet.

Gyakorlatilag maga az élet bizonyítja az energia jelenlétét a szervezetben. Energia nélkül minden olyan tevékenység, amelyet általában az élethez kapcsolnak: a beszéd, alvás, evés, gondolkodás, olvasás és hallás nem volna lehetséges. Azonkívül a szervezet mindegyik funkciójához - akár érzékelhetők akár nem - szükség van energiára. Például az egyes sejtekben zajló anyagcsere-folyamatok nem játszódhatnának le a szükséges energia nélkül. Az energia a test minden anyagi struktúrájának alapja. Mit jelent egy szilárd struktúra, például a csont, ha nem élő sejtek összességét? Az élet és az élethez kapcsolódó tevékenységek minden formája - legyen anatómiai vagy fiziológiai - egyszerre szív fel és bocsát ki energiát.
Bár a mozdulatlan anyag szilárdnak tűnik, maga az energia tartja össze a protonokat, elektronokat és neutronokat az atomon belül. Tehát az energia az abszolút alapja a világegyetemen belül az élet minden formájának.

A táplálék és a levegő fontos energiaforrásokká válnak, amellyel nemcsak pótoljuk mindazt, amit egy nap folyamán elhasználtunk, hanem életünk feltételei. Az energia nem egyszerűen a táplálék és a levegő molekuláris rendszerében rejlik, hanem abban amit „vibrációs" lényegének neveznek -vagyis az elektromágnesességben. Egy táplálékot elő lehet állítani laboratóriumi körülmények között, de ennek kizárólagos fogyasztása nem alkalmas arra, hogy hosszabb ideig biztosítsa az életet. Mindenféle vitamint, vegyi vagy ásványi anyagot elő lehet állítani, amit egy tojás tartalmaz. De mégsem hasonlítható a valódi tojáshoz. Egy élőlény nem képes sokáig élni laboratóriumban előállított oxigén segítségével, vagy klimatizált helyiségben. Valami hiányzik az életéhez és pedig ez a ,,dolog" nem más, mint az életerő a maga elektro-mágnesességével vagy azzal a láthatatlan energiával, amely életet lehel minden tárgyba. Az elektromágnesesség olyan erő, melyet kevesen ismerünk. A nyugati tudósok mutatták ki létezését, megkönnyítve számunkra, hogy logikai magyarázatát adhassuk a belső taoista gyakorlatok jótékony hatásának. Az elektromágnesesség igen intenzív erő, amely átjárja valamennyi tárgy atomjainak szerkezetét, az atmoszféráét, amelyben élünk. Miután természetes erőről van szó, szoros kapcsolatban áll a szervezetben keringő energiával. A belső taoista gyakorlatok olyan médiumokat képeznek, amelyek révén az atmoszféra energiája behatol a szervezetbe, hogy azt serkentse és segítsen pótolni az életben maradáshoz felhasznált energiát.

Az elektromos energiát csak közvetve lehet megismerni, mivel hiánya sokkal könnyebben megállapítható, mint jelenléte. Amint részleges energia hiány lép fel, a szervezet azonnal legyengül, teret ad a betegségnek. Ha teljesen megszűnik a vitális energia, a szervezet meghal. (A halál nem akkor áll be, amikor megáll a szívműködése, ahogyan ezt a jógik is bebizonyították, amikor szívverésüket leállították mégis életben maradtak, mert szervezetük megőrizte vitális energiáját.) A kimerültség a túl alacsony energiaszint tünete. A szellem vagy a test használata, működtetése elkerülhetetlenül energiaveszteséggel jár. Tudományos kutatásokkal bizonyították, hogy annak, aki egy teljes percen át mereven figyel egy pontra, húsz percnyi pihenésre van szüksége ahhoz, hogy az eközben elvesztett energiát pótolja. Haldokló emberek megfigyelése során kimutatták, hogy a halál pillanatában az ember súlyából akár 175 grammot is veszíthet; ez a súlyveszteség pedig a vitális energia konkrétan mérhető súlya.

Létezik egy módszer, amivel észlelhető a testből áradó és az egészségi állapotot jelző energia. Ezt az életerőt látjuk a minden embert övező aurában vagyis energia-mezőben. Az aura jelenségét már többezer éve ismerik, de csak a Kirlian-féle fotótechnika felfedezése után vált kimutathatóvá. Ezzel a technikával reprodukálni lehet az aurát, vagyis fényképeken láthatóvá válik a testünkből áramló energia kis színes lángok formájában. Az aura színéből állapítható meg egy személy egészségi állapota és energiaszintje. így a halvány és világos színek egészségét és magas szintű energiát, a sötét illetve átlátszatlan színek betegséget jeleznek. A fekete nem más mint a halál.
Óráról, órára, napról napra folytonosan bocsátunk ki energiát; akkor is felhasználjuk, ha valamilyen tárgyat vagy tevékenységet figyelünk, amikor testünkkel alig mozgunk vagy szellemi munkát végzünk. Idővel ez a folyamatos energia felhasználás annyira legyengíti szervezetünket, hogy képtelenné válik arra, hogy a behatoló mikrobák vagy más betegséghordozók ellen harcoljon. Maga a betegség pedig gyorsítja az energia fogyasztását. Elegendő energia hiányában a sejtek és szövetek képtelenek regenerálódni, elsorvadnak és lassan elhalnak. Ahogy csökken energiaszintünk, azonnal jelentkezik a betegség. Ezzel szemben, ha szervezetünk energiája nem csökken, nem tud sem enyhe, sem súlyos betegség kialakulni. Természetesen életenergiához a táplálékkal, a levegővel és a kozmikus sugárzásokkal is hozzájuthatunk. De ahogy öregszünk, általában sokkal több energiát veszítünk, mint amennyit befogadunk, s ezzel csökken energiatartalékunk. Teljes kimerülése okozza a halált.

Az energiaveszteségen kívül problémát jelent még az energia egyensúlyának hiánya, mely hasonló következményekkel járhat. A szervek energiájának kiegyensúlyozatlansága (olyan szerveké, amelyek funkciójukban függetlenek egymástól) gyakran idézik elő betegség kialakulását. Minden szerv energiaszintjét annak rendszeres mozgása határozza meg. A szív normális ritmusa percenként 72 és 78 szívverés között mozog. Láz vagy magasabb energiaszint esetében eléri vagy meghaladja a percenkénti 80 szívverést. A vese normális ritmusa 36 lüktetés percenként; mivel két vesénk van, ez 72-t jelent minden percben. A szív és a vesék tehát egymáshoz viszonyítva kiegyensúlyozottan működnek. Tehát, ha valaki vizelethajtót vesz be, meggyorsítja a vesék lüktetését, s ez egyensúlyzavart okoz a szív és a vese között. Mi történik ekkor a szívvel? Hogy újból megtalálja az egyensúlyi állapotot, a szívverés szaporodik, emelkedik az erekben a nyomás és több vér jut a vesébe. Mivel a vese a vérbe szűri a vizeletet, a nagyobb mennyiségű vér sokkal több munkára kényszeríti majd. így a vizelethajtó gyógyszert szedő személy a szív és a vese között ördögi kört alakít ki, holott addig e két szerv működése kiegyensúlyozott volt. Hogyan hat mindez a többi szervre? A szervezet működése hasonlít az óraműére: ha az egyik fogaskerék gyorsabban működik, a többi is kénytelen gyorsabban forogni, nehogy a rugó vagy más kerék megakadjon és ezzel a mozgás leálljon. Világos tehát, hogy ha szervezetünket egyensúlyából kizökkentjük, súlyos veszélyeknek tesszük ki.

Másrészt pedig, ha valaki soha nem beteg nem jelenti azt, hogy örökké fog élni, mert a halhatatlansághoz még több energiát kellene a szervezetbe juttatni, mely teljesen átalakítaná, és olyan szintre emelné, ami már tértől és időtől független. Hogyan tudjuk elkerülni az energia veszteséget vagy az egyensúly felborulását és ezek mellékhatásait, és mégis elérni testünk átalakulását?

Az első a jótékony alvás.

Normális körülmények között az emberi „akkumulátor" éjjel, alvás közben töltődik fel. Amikor egésznapos tevékenység, szellemi vagy fizikai munka közben elhasználtuk energiánk legnagyobb részét, fáradtnak érezzük magunkat. Azért alszunk, hogy szervezetünk a leadott energiát visszanyerje. Az alvás ellazítja a meridián pontokat, ahol az energia bejut és távozik, s így a világmindenség energiája behatolhat a test akupunktúrás pontjain, végigvonulhat a meridiánokon (erről majd később is írunk) és elérheti és újratöltheti testünk valamennyi sejtjét. Amikor másnap reggel felébredünk, szervezetünk újratöltődött, új ból tele vagyunk energiával. Éppen úgy mint egy autó akkumulátora, az emberi akkumulátor is automatikusan működik, ha minden rendben van. Ebben az esetben szervezetünk is tökéletesen megy anélkül, hogy beavatkozásra szükség volna. De ha rosszul alszunk, a folyamat nem úgy játszódik le, mint kellene.

Mit tehetünk?

Vizsgáljuk meg most az akupunktúrát. Miután az energia a szervezethez kapcsolódó minden életfunkció fenntartója, az akupunktúrával szabályozott energia képes arra, hogy az energia által támogatott funkciókat szabályozza. Az akupunktúra kiváló eredményeket ér el, mivel a vékony tűk, mint a kis antennák visszavezetik a szervezetbe az energiát. (Létezik az akupunktúra egy másik fajtája is, mely azonos eredménnyel jár: az akupresszúra, itt a tűt a kéz helyettesíti.) Ám az akupunktúrának vannak korlátai. Csak akkor hatékony, ha a probléma energiahiányból ered; de teljesen felesleges ha a panasz struktúrális vagy a szervezet folyadékháztartásával kapcsolatos.

Egyébként a hagyományos testmozgás nem képes az energiát pótolni. Ezek a gyakorlatok csak gyorsítják az öregedés folyamatát és az energia felhasználását, és egyáltalán nem pótolják az energiaveszteséget.
Csupán a belső taoista gyakorlatok hármas rendszere, amiről korábban írtunk, képes ellátni az energia megőrzésének és átalakításának kettős feladatát. A három belső taoista gyakorlat megszabadítja szervezetünket a betegségtől, újra egyensúlyba hozza energiánkat, így ha valami olyan rendellenesség lép fel, amelynek rejtett oka az energia kiegyensúlyozatlansága, a szóban forgó gyakorlatokat alkalmazó öngyógyítás mindig kitűnő eredménnyel jár. 

A hódítás szenvedélye és e szenvedély fonákja

Azt gondoljuk, ha bármit is tanulni szeretnénk a dohányzásból, egyetlen lehetőségünk, ha a jelenséget minden oldalról, becsületesen megvizsgáljuk. Gyakran igaza van mind a dohányosnak, mind a dohányzás ellenzőjének, csakhogy nem ez a lényeg. Az értékelés semmivel sem visz előbbre bennünket, egyedül az segít, ha tudatára ébredünk saját indítékainknak, vagyis hogy miért dohányzunk, illetve nem dohányzunk, miért védjük a dohányzást, illetve miért harcolunk ellene. A dohányzás minden bizonnyal tünet, a függőség pedig betegségértékű tünet. De a militáns nemdohányzás szintén tünet, méghozzá olyan tünet, amely ugyanarról a problematikáról árulkodik, mint maga a dohányzás. A dohányzást tehát egy betegség tünetének tartjuk, és ekként is tárgyaljuk, következésképpen a dohányosnak ugyanolyan jogai vannak, mint más betegnek: megérdemli, hogy komolyan vegyék, és ha támadják, rászolgál embertársai együttérzésére, védelmére. Végül is a többi beteget sem szoktuk szidalmazni tüneteik miatt, velük sem moralizálunk betegségükről. Ha tüneteinket úgy, ahogyan megjelennek, komolyan vesszük, fejlődésünk lépcsőfokaivá válhatnak. Ha azonban leküzdjük őket, amint azt a történelem is mutatja, semmi hasznunk nem lesz belőlük. Sőt, tulajdonképpeni feladatunk az, hogy megtanuljuk szeretni őket, mert így teljesedhetünk ki általuk a leginkább. Ahogy például kiteljesedésünk hasznára válik, ha ellenségeinket is megtanuljuk szeretni, amint azt Krisztus is kívánja tőlünk. Többnyire tüneteinket is ellenségeinknek, belső ellenségeinknek tekintjük, nem igaz? Belső ellenségeink azonban külső ellenségeinket tükrözik vissza, s mint ilyenek életfeladatainkról tanúskodnak, tehát módot nyújtanak nekünk a kiteljesedésre. Amikor a tünetet értelmezzük, fontosságot tulajdoníthatunk fellépése időpontjának, főként az első időpontnak, és más fontos eseményeknek, amelyek erre az időre estek, így, ha például teszünk egy kirándulást gyermekkorunkba, máris fontos előmunkálatokat végzünk. A dohányzás első megjelenése nálunk nyilvánvalóan összefügg az Újvilág felfedezésével és meghódításával. Akkoriban Európa tele volt kalandvággyal, szinte mindenkit megigézett a távolság hívó szava, a nagyvilág ínycsiklandó, titokzatos illata. Ugyanakkor valójában mégis kevesen keltek útra az Újvilágba, a legtöbbeknél hiányzott az alkalom és a bátorság.

Nekik, az otthon maradottaknak szólt mindaz, amit a kalandorok hoztak: a gyarmati áru, a távoli világok fűszerei, az illatok. Semmi sem volt alkalmasabb arra, hogy átadja a kalandok ízét, mint a dohány, nem véletlenül vetítettek ki rá annyi csodálatos tulajdonságot. Aki otthon maradt és dohányzott, legalább valamelyest kivette a részét a kalandból és a bátorságból. A dohány ízében ott volt az átélt veszélyek és bátorságpróbák nyoma, miközben a pipázó kényelmesen dőlhetett hátra karosszékében. A füst, amely a legfantasztikusabb figurákban lebbent tova, visszaadott valamit abból, amit az otthonülő elszalasztott a földgolyó másik felén, ott, ahol a felfedezés zajlott, amelyből ő itt ki volt zárva. Miként az indiánoknak is a másik oldalt, az istenek oldalát jelezte a füst, s ez nekik is fontosabb volt, mint a saját világuk, és ez a másik előlük is el volt rejtve. Ezt a kivetítési játékot a tizenhatodik század európai embere mindenesetre még nyomaiban sem látta át, ellentétben az indián kultúrák sámánjaival, akik tudatosan éltek vele. S ez mindmáig így maradt. A cigarettareklám még mindig ugyanazokkal az illúziókkal dolgozik, a füst az örökké otthon ülőnek, a bátortalannak még mindig a nagyvilág illatát pótolja. A kaland szagát még mindig a dohány illúziója helyettesíti, a nagyvilág szabadságát és kötetlenségét a hivatalok kisemberének még mindig a klímaberendezés kürtője felé fantasztikus alakzatokban gomolygó füst adja.

Ez persze a dohányzásnak csak az egyik aspektusa, és nem is érint minden dohányost, egyáltalán nem akarjuk azt állítani hogy minden dohányos otthonülő. Azok azonban, akik a „kalandmárkákat" szívják, gondolkozzanak el egy kicsit, mielőtt elméletünket elsietve elutasítanák. Az olyan kis dolgok ugyanis, mint kedvenc cigarettamárkáink, igen sok mindenről árulkodnak. A tünet definíciója szerint árnyékunk része, és olyan ellentétes pólusú dolgokról tesz tanúságot, amiket nem szeretünk magunkban. A dohányzó kalandor természetesen nem valódi, egy igazi kalandornak nem kell pótszerhez nyúlnia; a dohányos viszont ugyancsak szeretne kalandor lenni -ha merne!
A valósággal való hirtelen szembesülés érthető módon kellemetlen, és az érintettből elhárítást vált ki. Sőt, az elhárítás jelenségét mércéül is használhatjuk: minél több elhárítást, megbotránkozást vált ki belőlünk egy értelmezés, annál valószínűbb, hogy valahol itt van a kutya elásva. Ha vakok vagyunk önmagunkkal szemben, abban semmi rossz nincs, valójában magától értetődik. Saját árnyékára mindenki vak eleinte, rengeteg bátorság kell ahhoz, hogy saját sötétségünkbe nézzünk, a kalandornak nyilvánvalóan kétszer annyi. Bár az „új világ meghódítása" témát ezennel lezárjuk, következő témánkkal, az erotika világának meghódításával, nemsokára visszatérünk hozzá.
Szorongás és a tartás hiánya kis és nagy háborúinkban

A dohányzás története azt mutatja, hogy e szokás elterjedésében komoly szerepe volt a pestisnek is. A Fekete Haláltól való félelem mindmáig az ember egyik alapfélelme maradt. A gyerekek mind a mai napig félnek a Fekete Embertől. Ugyan ki bújik meg emögött, ha nem Halálpajtás. A modern felnőttet éppúgy lenyűgözi e téma, mint a tizenhetedik századit, ezt mutatja például a „Halloween" és más, hasonló rémfilmek hihetetlen sikere. Ha alapfélelmeinkkel nem szembesülünk, hanem elfojtjuk őket, menekülünk árnyékvilágunkba süllyednek le, és a külvilágban kivetítés találkozunk velük. Nincs az a téma, hát még őstéma, amely elől el lehetne menekülni, amelyet örökre el lehetne fojtani. Dohányzásba menekülni a pestistől való félelem miatt meglehetősen kísérteties, elég, ha arra a karikatúrára gondolunk, amelyen a ha1ál áll, csontkezében cigarettával, és a képaláírás így szól: „A dohányzás karcsúsít." A dohányos épp ahhoz került közel, amit kerülni akart, a halálhoz. A késő középkor és a jelenkor fő témája szemmel láthatóan azonos, hiszen a test ugyanazon területén mutatkozik meg: így találkozik a tüdőpestis és a tüdőrák. A tüdő a bőr után a második legfontosabb kapcsolatteremtő szervünk,* és halálos megbetegedése mind akkoriban, mind manapság egy olyan megoldatlan, árnyékba süllyedt kommunikációs problémára utal, amely csak a test színpadán tudja megmutatni, kiélni magát.

Sok orvos a tüdőrákos megbetegedések hatalmas növekedésével számol a közeljövőben. Ez is azt mutatja, hogy korunk és a pestis kora közt kell, hogy legyen valami párhuzam. A tüdőpestis rettegett Fekete Halálja drasztikusan jelezte az újkor hajnalán jelentkező kommunikációs problémákat. Valószínűleg a mi kommunikációs problémáink, amelyek a bronchitistől a tüdőrákig, a sokféle tüdőt érintő megbetegedésben tükröződnek, ugyancsak az új idők eljövetelét jelzik, a horizonton sokan már látják is a „new age" bíborát. Mindenesetre megállapíthatjuk, hogy a dohányzás a szorongáson kívül egyfajta kommunikációs problémát is leképez. Erre is vissza fogunk térni, amikor szemügyre vesszük azokat a lehetőségeket, amelyeket a dohányzás teremt különféle kontaktusok létrehozására, arra, hogy „kikezdjünk" valakivel, hogy túljussunk bizonytalanságainkon, gátlásainkon. Egyelőre elégedjünk meg azzal a gyanúval, hogy a dohányosnak kontaktus-problémái vannak, és inkább félénkebb, szorongósabb kortársaink közé tartozik. Hogy ez éppenséggel homlokegyenest ellentmond a dohányosról a cigarettareklámok által lefestett képnek, azt mutatja számunkra, hogy jó nyomon vagyunk. A dohányzás további támogatója a háború. Ez is nyilván azzal a szorongással kapcsolatos, ami háborús időkben elkapja az embert. A szorongás szűkösség, szorultság egyben, a szorongó ember összehúzza magát, meghúzza határait, hogy a leselkedő veszélynek minél kevesebb támadási felületet biztosítson - és épp ezáltal lesz sebezhető. A véredények is összehúzódnak a testben, és a vér, az élet szimbóluma, a lehető legbeljebb folyik. A test határvidékét a szorongó elhanyagolja, határát (a bőrt) lezárja. Ennek következménye a hideg, mint mondjuk is: „a hideg futkározik a hátamon", vagy „hideg lett a lábam, mint a jég", ami konkrét jelentése mellett szinonimája annak is, hogy „megijedtem". A vérkeringés legyengülése persze nem a legszínvonalasabb védekezés veszélyhelyzetekben, hiszen ilyenkor ahhoz, hogy a veszéllyel szembeszállhassunk, lábunkra kellene állnunk, nem beszélve arról, hogy a meneküléshez is fontos lenne, hogy szerveink, vérkeringésünk jól működjenek, hisz rájuk vagyunk utalva. A test azonban megmutatja, miről is van szó valójában: ahelyett, hogy szembeszállnánk, valójában legmélyebb bensőnkbe vonulunk vissza, semmiféle külső dologra nem vagyunk nyitottak többé. A remegés révén - és itt mindegy, hogy a hidegtől, vagy a félelemtől remegünk - testünk kísérletet tesz még arra, hogy egy kis meleget termeljen, és így tartson életben bennünket. Mert ha a hideg, illetőleg a félelem határtalanul nőhetne, belehalnánk a félelembe (ijedtségbe) vagy megfagynánk a hidegtől. Ilyen kellemetlen, szorongásos helyzetekben különös előszeretettel nyúlunk a cigaretta után. Emellett a szorongás percei mindennapi életünkben pont olyan hatásosak, mint a háborúban. A cigarettának az lenne a feladata, hogy ezt a helyzetet megkönnyítse, de akárcsak a pestis esetében, pont az ellenkezőjét éri el. Ereink minden szívással még szűkebbek lesznek, keringésünk egyre gyengül, és a helyzet ezáltal csak romlik. Köztudott, hogy a dohányosok hajlamosak a keringési zavarokra, a szívinfarktusra, az érszűkületre, s hogy az ezek felé vezető úton az első jelek a krónikusan hideg kéz és láb. Mindezen túl azonban ezek a tünetek egyúttal őszintévé teszik á dohányost, hisz megmutatják, hogy a dohányosnak állandóan hideg a lába, a szó mindkét értelmében (azaz hogy fél - a fordító). A minta már ismert: a dohányos, ahelyett hogy félelmét, szorongását bevallaná magának, a cigarettához menekül, amely bár nem menti meg, viszont helyzetét világosabbá, tehát becsületesebbé teszi. Különösen erre utal életünk első cigarettája. Az émelygésen, rosszulléten túl gyakran be is szarik tőle a delikvens, márpedig a beszarni szó is a félelem kissé közönséges megjelölésére szolgál. Ezek szerint már az első cigaretta rámutat, milyen sok köze van az egésznek a félelemhez, az émelygéshez. Ki tudja miért, felnőttek szeretnénk lenni, de a kellemetlenül becsületes test elárulja, hogy csalunk. Mielőtt még felkészültünk volna, máris „tele a nadrágunk".

A félelem a háborúnak csak egyik jellemzője, ott van még tucatnyi egyéb jellegzetesség is, mint például a felszabaduló agresszió, az uralkodó jellemgyengeség, az eddigi értékek elbizonytalanodása, az élvezetek totális hiánya. Kétségtelen, hogy a háborúkban mindkét oldal agressziója „levezetődik", és az is kétségtelen, hogy a katonák különösen sokat dohányoznak. Az a gyanúnk, hogy a dohányzás háborús helyzetben egyrészt egyfajta kísérlet az agresszió levezetésére, másrészt a katonák szerény próbálkozása, hogy egy értékek és tartás nélküli korban legalább szimbolikusan kötődjenek valamihez. Mindehhez jön még, hogy a katonák elvileg inkább jellemgyengék, amint az mindenféle helyzetben meg is mutatkozik, mint például a verekedésekben, a nemi erőszakban, fosztogatásban, alkoholorgiákban és egyéb túlkapásokban. A katonának jellemgyengének is kell lennie, hisz ez a kiképzés célja, melynek során - engedelmessé nevelve — szándékosan megtörik gerincét mind szellemi, mind lelki értelemben. Hogy azután fizikailag annál egyenesebben álljon. A katona ne gondolkozzon, hanem engedelmeskedjen és harcoljon, ezt tanítják neki a kiképzés minden pillanatában, a díszlépéskor stb. Individualitását adja fel és egyenfrizurával ellátva, bújjon uniformisba (ugyanolyan formába). Katonailag az is kívánatos, hogy erkölcsileg gyenge legyen, hisz egyik percről a másikra olyan gaztetteket kell elkövetnie, mint a gyilkosság, az emberölés, ami addigi életében a legnagyobb tabu volt. 

Aki belsőleg ilyen jellemgyenge, vagy értékeiben legalábbis ennyire elbizonytalanodott, könnyen nyúl bármiféle szalmaszál után, ha az valamit ígér neki. S a cigaretta ígér valamit. Szinte magától értetődik, hogy ez az ígéret végül is illúzió. Hisz hogyan is adhatna akár külső, akár belső tartást ez a kis dohánytörmelékkel tömött papírcsövecske? Eleinte azonban elegendő az illúzió, és az is sokat jelent, ha legalább egy cigarettát a kezünkben tartunk, ha már semmi mást nem tartunk a kezünkben. Ha már minden egyéb megbízható viszonyítási pont olyan messze került, mint egy lövészárokban, legalább a cigarettához tarthatjuk magunkat. A cigaretta tehát itt is pótlék, a valódi tartás pótléka, és a dohányos joggal kérdezheti magát, dohányzásával mennyiben dolgozza fel szimbolikusan jellemgyengeségét, vagyis azt a vágyát, hogy a kezében tartsa a dolgokat, miközben valójában a kezében csak egy csikk van.

Az is lehet, hogy a lövészárokban fekvő bakának a parázsló cigarettavég egyfajta reményt jelent, ami vele marad, és bár ez a remény csak olykor-olykor parázslik fel, mégiscsak valamiféle fény kilátástalan és sötét helyzetében. Legszívesebben sosem hagyná kialudni ezt a fényt, mintha tényleg az életet szimbolizálná. Sokan lettek így erős dohányosok, és ez magáért beszél: szinte magunk előtt látjuk a parázsló fénypontok láncolatát, amely nem alszik ki sohasem, akárcsak a templomban az örökmécses, amely az életet jelképezi. Valóban, az erős dohányosoknak ma is az a képük magukról, hogy életük különösen aktív, mozgalmas élet, és hajlanak arra, hogy a szakadatlan dohányzást segítségnek, támasznak tekintsék felgyorsított életritmusukhoz. Bár a láncra vetett kutya képe sokkal kézenfekvőbb lenne (németül az erős dohányos Kettenraucher, azaz láncdohányos - a fordító), ahogyan az a szó szoros értelmében rabként vergődik láncán, de ezt a dohányos próbálja nem észrevenni. És ezen nem is csodálkozhatunk, hiszen ez a dohányos árnyékoldalának témája, ezáltal sokkal őszintébb és sokkal kellemetlenebb is. A vágykép tehát a mozgalmas aktív élet, a valóság azonban ezeknek éppen az ellenpólusa, a függőségben, gyámoltalanul, kiszolgáltatva. A katonák szocializációja is kulcs lehet az agresszió levezetésének témájához. Nyilvánvalóan rengeteg agressziót halmoz fel az

Intettekben a kiképzés módja, ahogy a katonákat a behívással kényszerűen elgyökértelenítik, kvázi gyámság alá helyezik, személyiségi jogaikat korlátozzák; és itt még nem is beszéltünk arról az agresszióról, amelyet az ellenségére vetít. Ez a felhalmozódott agresszió sül ki a megszámlálhatatlanul sok cigarettában. Valójában a cigaretta, akárcsak a kenyér, a katonák napi ellátásának része a front mindkét oldalán. Amikor egy amerikai tábornokot akinek az egysége hosszas várakozásra kényszerült a bevetés előtt, egy izgatott riporternő megkérdezett, mire lenne a legégetőbben szükségük, a hölgy legnagyobb meglepetésére a tábornok azt válaszolta: „Cigarettára!" A katonai szolgálatnak békeidőben is kettős hatása van, egyrészt rendre és fegyelemre szoktat, ám ennek árnyoldalaként dohányzásra, túlhajtott evésre és ivásra. Ez a probléma felismerhető a Bundeswehrnél is: a vonatokon védelmet kell biztosítani a kaszárnyákba visszatérő részeg kiskatonák randalírozásával szemben. A katonakötelesek jó része a fegyelmezésből nem sportosan, hanem túlsúllyal és dohányosként tér vissza, elveszítve minden eredeti motivációját, ami a tanulásra vagy hivatására vonatkozott.
Minden orvosi vizsgálat azt bizonyítja, hogy a pszichoszomatikus megbetegedések száma a fronton harcoló katonák között a lehető legalacsonyabb, ezzel szemben az egységeknél meglehetősen magas. A tudósok ezt rendszerint azzal magyarázzák, hogy a fronton a katonák agressziójukat kiélhetik a harcban, így szorongásaiktól konkrét tetteken keresztül szabadulhatnak. A katonák túlnyomó többsége azonban a háborúban sem harcol, hanem vagy a harcra vár, vagy unatkozik, vagy rutinszerű utánpótlási problémákkal foglalatoskodik, így agresszióját nincs min levezetnie.
Azt, hogy az agresszió felhalmozódása kapcsolatban áll a dohányzással, mutatja az is, hogy a tömeges iparosodás és a tömeges cigarettafogyasztás kora egybeesik. Amióta füstölnek a kémények, az emberek is úgy füstölnek, mintha kémények lennének.

A gőzgéppel az ember képessé vált arra, hogy a nyomás alá helyezett gőzt maga helyett dolgoztassa. Ezzel azonban ő maga is egy, re inkább nyomás alá kerül; s miként a gőzgépnek szelepei voltak, amelyeken keresztül a túlnyomástól megszabadulhatott a munkásoknak, akik szintén egyre fokozódó nyomás alatt álltak, szükségük volt valamire, amin keresztül az őket terhelő nyomástól megszabadulhattak. A cigaretta az az ideális szelep, amelyen keresztül, a szó szoros értelmében, minden szükséges helyzetben leereszthetjük a gőzt. A gőzgép már a múlté, de életünkben a nyomás, ha lehet, még nagyobb, így a cigaretta, mint a túlnyomást leeresztő szelep, ugyanolyan szükséges, mint régen. Troschke orvosszociológiai munkája* világosan megfogalmazza, hogy ugyanezen oknál fogva társadalmunk el sem viselné a dohányzás tilalmát. „Az elégedetlenségi potenciál jelentékenyen növekedne, ha a dohányt tényleg helyettesítő nélkül vonnánk ki a forgalomból. A cigaretta a modern társadalom nem nélkülözhető nyugtató- és alkalmazkodószere."

Végül meg kell állapítanunk, hogy mivel úgy tűnik, a dohányzás lehetőséget nyújt arra, hogy felhalmozódott agressziónktól a testen keresztül megszabaduljunk, jogos az a gyanúnk, hogy a dohányos nem képes elbánni agressziójával, illetve nem képes azt a megfelelő helyzetben bevetni azt. Mint később még az akadémikus orvostudomány oldaláról hallani fogjuk, a dohányzással a dohányos agresszióját saját magával szemben éli ki. Ez stabilizálja a társadalmat, egy lélegzettel azonban tönkreteszi egészségünket. Hogy ez az egész a dohányosnak büdös, világosan ki is mutatja azzal, hogy mindent telebüdösít. Hogy miképpen érzi magát, elárulja leheletének szaga, meg a köhögés, amellyel üdvözli a reggelt. Úgyszólván már kora reggel van mit kiköhögnie. Ekkor ugyan már lehetetlen nem meghallani a feltoluló agressziót, de legalább nem kell a főnök vagy a partner felé irányítani. Ennyiben nem nehéz felismerni a dohányost jellemző fejlett alkalmazkodóképességet. Kifelé jó képet vág, a saját tüdejében meg csak úgy bugyog szurok. A hörgők krónikus gyulladása annak a krónikus konfliktusnak a testi leképezése, amelyben a dohányos él. Ahelyett, hogy nyíltan kiállna, hagyja, hogy helyettesítő gyanánt a mellkasában folyjon a háború, mert hiányzik belőle a valódi bátorság . A gyulladás képe és lefolyása tényleg a legapróbb részletekig megfelel egy háború képének és lefolyásának.* Maga a nyelv is ugyanazokat a szavakat használja. A háborúk és a konfliktusok ugyanúgy belobbannak, mint a szövetek. A kórokozók megzavarják a test alakulatait, elhárító reakciókat váltanak ki, és megvívják a csatájukat az antitestekkel, a fagociták kamikázeként vetik magukat a támadó antitestekre, a fehérvérsejtek védősáncot képeznek, és bekerítik az ellenséget... A keletkező háborús hulladékot pedig, amely az odabenn dúló szakadatlan harcról árulkodik, reggelente kiköhögjük.

A dohányos tehát krónikus háborús helyzetben él, helyzete hasonló az állóháborúhoz. A színtér a tüdő, a kommunikáció szerve. Nyilvánvalóan sem ahhoz nincs meg a bátorsága, hogy agresszivitását bevallja magának, sem ahhoz, hogy a külvilágban megtegye az ennek megfelelő lépéseket. Érthető ez, hisz láttuk már, hogy merészsége és kalandvágya beéri a dohányfüst fantáziadúsan kavargó képeivel.

Az orális szerelem és az emancipáció helyettesítése

A háború utolsó jellegzetességeként az élvezetek szinte teljes hiányát említenénk, ami szintén a dohányzás mellett szól. Hérakleitosz ezt írja: „A háború minden dolgok atyja." Nos, nyilvánvaló, hogy az apa mellett szükség van anyára is. A háború ellenpólusa a béke, a háború istenének, Marsnak ellenpólusa a szerelem és béke istennője, Vénusz. Háborús időkben az az érzésünk, mintha kizárólag Mars uralkodna. Másrészt már az elején elmondottuk, hogy semmi sem tűnhet el véglegesen. Ha tehát a valóság pólusa abszolút elsődlegessé válik, és ellentétét látszólag teljesen eltünteti a Föld színéről, biztosak lehetünk benne, hogy ez az ellenpólus ott lesz az árnyékban. És tényleg, a vénuszi ősprincípiummal a háborúban mindenütt az árnyékban találkozunk. A családjuktól, feleségüktől távol lévő férfiak megerőszakolják az ellenséges országok asszonyait. Ebben is ott van Vénusz, csak éppen az árnyékoldaláról. Vagy például Vénusz veszi át a hatalmat a bordélyházakban, amelyek gomba módra nőnek ki a földből mindenütt, ahol katonák vannak. A szexuális szerelmen kívül az orális vágyak, szükségletek is a Vénusz princípium* alá tartoznak. Miután a háborúban csókolózásra ritkán nyílik lehetőség, az étel többnyire nem kielégítő, az ujjszopáshoz pedig a katonák túlságosan felnőttek, minden adandó alkalommal isznak vagy dohányoznak.

A cigaretta szopikázása alapvetően orális ösztönző, és semmi esetre sem a férfiasság jele, amint azt még világosabban látni fogjuk. Viszont minden háborúban lévő katona számára a legegyszerűbb módszer, amellyel élvezethez juthat, és sokkal jobb az alkoholnál, mert jobban adagolható és szállítható. Ezen kívül a dohányos katona jobban bevethető. Idegeit, ha szubjektíve is, de karban tartja, tesz valamit a félelem ellen, a nyomást a helyzetnek megfelelően tudja levezetni, barátnője, a cigarettája, mindig kéznél van, ha nem a szájában. Mindezen túl a cigaretta csökkenti az éhséget, a szexuális éhséget is, tehát lehetővé teszi, hogy a dohányos a cigaretta szintjén élje ki az éhségnek megfelelő princípiumot. Az alkohol sokkal problematikusabb lenne, nem is beszélve egy igazi barátnőről.
Meg kell állapítanunk, hogy sok dohányosnak orális vagy Vénusz-problémája is van, minél hevesebben szívja a cigarettát, annál nagyobb. A dohányzás azt jelzi, hogy az illető más módon képes megfelelően kielégíteni orális élvezetszükségletét. A krónikus kielégületlenség akkor válik igazán láthatóvá, ha egyszer csak nincsen cigaretta-utánpótlás. A dohányos ilyenkor más vénuszi utakon próbál kielégülni, például nagy zabálásokba és ivászatokba fog. Ha a cigaretta nem áll rendelkezésre az agressziós túlnyomás levezetésére, előfordulhat az is, hogy a dohányos robban, és a robbanással teremt teret és levegőt a felhalmozott agressziónak. Az is előfordul, hogy a megvonás helyzetében a dohányos önmagának is bevallatlan félelme jut kifejezésre, fel-alá rohangál idegességében. Az elvonási tünetek igen világosan és becsületesen jelzik, hol is van a probléma súlypontja.

Utolsó pontként irányítsuk figyelmünket a dohányzás és az emancipációs törekvések nyilvánvaló összefüggésére. A dohányzást sokszor azért üldözték olyan durván és brutálisan, mert a dohányosok offenzív politikai nézeteiket is terjesztették füstfelhőikkel. Oroszországban és Törökországban az ellenállás kávéházakban alakult ki, ahol mindenki dohányzóit. Poroszországban a szivar a polgárság hatalmának szimbóluma, a hatalmasságok elleni lázadás jele volt. Nagy Péter a füstfelhőkkel elűzte birodalmából az áporodott levegőt, és mellesleg elbizonytalanította vele a klérust, amely a dohányos torkát jó ideig a pokol kapujának kiáltotta ki, nyilván a füstképződés hasonlósága miatt. A német forradalmárok 1848-ban többek között a dohányzás tilalma ellen is küzdöttek. A cigaretta még manapság is, mindenekelőtt a feltörekvő, karrierista nők számára az eddig férfiúi privilégiumnak tartott hatalom, hódítás jele. Hogy milyen mérhetetlenül nagy ez az igény, azt jelzi a nők cigarettafogyasztásának hihetetlen növekedése. A 68-as diákmozgalmakat is jól jellemzi az a képtelen mennyiségű cigaretta, amit az eszme kidolgozása közben elszívtak, egyébként ebből sem igen maradt más, mint a csinnadratta és a füst. Egyébként minden ilyen mozgalomban közös volt az a szándék, hogy „büdösítsünk" a hatalom orra alá, és valóban, füstfelhőket eregetni embertársainkra meglehetősen agresszív eljárás, ennél már csak az lenne megalázóbb számukra, ha bagóval köpnénk szembe őket. Ez a szokás kizárólag Amerikában dívik. Mindenesetre, egy alkalommal, amikor az angolok egyik királyukat végzésre vezették, valóban dohányfüstöt fújtak a képébe, tudták, hogy utálja.

Az eddigiek is azt bizonyítják, hogy a dohányzás mindig is helyettesítő szerepet töltött be, de valódi tekintélyt a bűz természetesen senkinek sem kölcsönözhetett. Ahol sok a füst, kevés a láng, az igazán erős tűznek ugyanis alig van füstje. A dohányzás forradalmai gyakran a következő mottó szerint zajlottak le: „Sok füst (hűhó) semmiért". A felkelők többségének vonzalma a dohányhoz azzal magyarázható, hogy a forradalmár értelemszerűen gyakran kerül veszélyhelyzetbe, ez pedig elbizonytalanodást, félelmet, szorongást kelt. Mindenesetre amikor a diákmozgalomban betiltottuk a dohányzást, hirtelen fontosabbak lettek a szünetek, mint a viták. A cigaretta megvonásával kiderült, hogy a szorongás inkább jellemez bennünket, mint azok az új szelek, amelyeket mi az egyetemen fujtunk, és az egész világon szerettünk volna elterjeszteni.

Azt mondhatjuk tehát, hogy minden bizonnyal sok dohányosban van egyfajta emancipációs igény, ez azonban a sűrű füstben többnyire nem találja meg a maga útját.

(részlet: Dahlke, A dohányfüst pszichológiája című könyvéből )

- Amíg idő van, addig Élet is van: különböző formákban -

Mi emberek vagyunk azok, akik tudunk az időről, és ezáltal valamiképpen felette állunk az idő folyásának. Tudunk az örökkévalóságról, vagy másképp kifejezve: a valóság egészének valamiképpen örök voltáról.

A legtöbb babonás hiedelem a halál titokzatos hatalmát veszi körül. A pogány babonák és hiedelmek alapja a félelem. Valóban nagy ajándék a feltámadás és az örök élet evangéliumi hite; adjunk hálát szívből a feltámadott Jézusnak!