EzoTOP

Az egyik legjobb nevelõ...

A pénz funkciója, természetesen nem csak gazdasági értelemben, meglehetõsen fontos. Hányan okolják a pénzt sorsuk szerencsétlenségéért, hányan hajlandóak szinte mindent ezen keresztül nézni és értékelni, hányan küzdenek azért hogy egyre több és több jusson belõle, hányan néznek irigykedve arra, akinek van vagy pontosan ellenkezõleg: szánalommal, lenézõen arra, akinek nincs belõle sok.

A pénz az egyik legfontosabb áldozati elem karmikus fejlõdésünk érdekében. Hasonlóan kell ezt értelmezni, mint mondjuk a parlagfû esetében is, amelyet a test allergikus tüneteit kiváltó fõbûnösnek kiáltanak ki. Természetesen megtehetjük azt, hogy sorsunkért (betegségeinkért) külsõ dolgokban keressük az okokat, legfeljebb teszünk némi vargabetût (vagy akár többet is), amíg eljutunk a megoldáshoz.

A nõk ún. pénzéhsége teljesen természetes és áttételmentesen fakad vállalt fõfunkciójukból. A nõk vágya az anyagi biztonságra, a kényelemre épp oly természetes, mint ahogy az is, hogy ennek megteremtése férfifeladat. A nõ pénz utáni vágya többnyire építõ, serkentõ. Amennyiben ez azonban túllép egy bizonyos mértéket (azaz elszabadul a ló), akkor éppen a férfi lesz az, aki tud korlátokat szabni. Ha egy férfi vágyik a pénzre, az hasonlatos ahhoz, mintha - népesen szólva - a sült galambnak a szájba történõ repülésére építené sikereit... A passzív férfi törvényszerûen sikertelen és egyben pénztelen is többnyire.

Érdekes megvizsgálni különbözõ jellemzõ eseteket, ám ez alkalommal maradjunk az egyik legjellemzõbbnél: gazdag idõs pasi - csinos fiatal nõ felállás. A pénznek itt többszörös nevelõ funkciója van jelen, mivel egy bizonyos idõ eltelte után automatikusan generálja a legkülönbözõbb problémákat. A pénz karmikusan dolgozni kezd, elkezdi komoly nevelõmunkáját. Elõszöris neveli azt a minden bizonnyal idõsebb nõt, akit a gazdag pasi otthagyott a csinibabáért. Másodszor neveli az ifjú kedvest, mert környezetének megvetésével kell számolnia, miközben valószínûleg igazi férfit nem is talál ebben a gazdag krapekben. Harmadszor neveli ez utóbbit, mert állandó félelem és kétely közepette kell kedvesét kezelnie, hiszen egyáltalán nem lehet biztos annak õszinte érzelmeiben.

Különösen fontos missziója van a pénznek akkor, ha eme ifjú menyecskének van egy szegény, ám annál jóképûbb, korban hozzáillõ szeretõje. Ekkor ugyanis a sok pénz elkezd szépen szivárogni egy másik csatornába. Még az is lehet, hogy oda, ahol arra nagyobb szükség van. Aztán jöhet egy fordulat, amikor a gazdag pasi gyanút fog, és kedvesét keményen korlátozni kezdi. Aranykalitkában élni az egyik legnagyobb életfeladvány, de nem megoldhatatlan...

A vágy olyan, mint a paripa. Paripa nélkül nehéz messzire jutni, ám ha a paripa uralja a lovast, akkor bizonytalan a vágta kimenete. Erõs lovas gyenge paripával nem sokat ér, gyenge lovas erõs paripával úgyszintén. Erõs paripához erõs lovasra van szükség, míg gyengéhez egy gyengécske is elegendõ.... Ha egy helyben akarunk maradni, nincs is szükség paripára... Még valamit, de ezt már csak azoknak, akik régebbi hozzászólásaimat is ismerik: a paripa nõ, a lovas pedig férfi...

A vágy valójában arról szól, hogy nem vagy teljesen megelégedve azzal, ami van, szeretnél valami olyasmit, ami még nincs számodra. Innen már csak egy lépés az, hogy ítélettel viszonyulsz a világhoz. Ha nõ vagy, akkor a vágy mindaddig természetes, amíg nõi mivoltod ki nem teljesedik, azaz míg el nem jõ a férfi, akire vágysz, továbbá amíg meg nem fogant (született) a gyermek, akire úgyszintén vágysz. Ez a vágyparipa azonban nem uralhat még egy nõt sem, aki többek között éppen attól nõ, hogy a vágy megtestesítõje. Férfit meg pláne nem. A férfi egyik legfontosabb karmikus funkciója éppen az, hogy a vágyparipák el ne ragadtassanak. Amíg nincs társa egy nõnek, addig az apa (vagy ennek megfelelõ, tisztelettel bíró férfi) korlátoz, amikor már van, akkor a férfitárs (férj). A nõ boldogulásának/boldogságának kulcsa a korlátozó férfi, akit e nõ tisztelete övez... (Most nagyon tömör voltam.)

A férfi a paripát nem kapja, hanem választja, a nõ viszont - ahogyan ezt fentebb említettem - maga a paripa. De ebben senki sem hibás, hiszen a paripa paripa akart lenni, a lovas pedig lovas. A paripa maga választotta meg, hogy miféle paripa lesz (leszületésének megválasztásával) és a lovas is, hogy õ milyen lesz majd. A paripának tudomásul kell vennie, hogy a lovas irányítása alatt áll és nem fordítva. A lovas fölöslegesen sohasem fogja bökdösni a paripát, hacsak az nem rakoncátlankodik...

Az a nõ lázad, aki nem viseli el a korlátozást. A lázadó nõ, pedig megszûnik nõnek lenni. A lázadás ugyanis automatikusan elnyom minden kisugárzást. A lázadó nõ le akarja vetni magáról a lovast, ám ezzel együtt valójában a nõi mivoltát veti le, pedig ezt éppen õ maga választotta erre az életre. Miközben lehetõsége lett volna férfi szerepet is választania. Nem véletlenül van ez így vagy úgy befoglalva a világ sok-sok népének kultúrájába és a vallások többségébe. A modern arab országokban, ahol lehetõsége van egy nõnek önmagának döntenie önmegnyilvánulásáról, a nõk maguk vállalják az ezt szimbolizáló külsõségeket is... Karmikusan igen értett gondolkodásról van itt szó. Ezek a nõk - ha valakinek van szerencséje megismerni õket - nemhogy nem panaszkodnak, hanem kifejezetten boldog életrõl vallanak...

Áltánosan

A férfi és nõi karmikus fukciókkal kapcsolatos hozzászólásaim mindig nagy felbolydulást váltanak ki nemcsak itt az AM-en, hanem más fórumokon is. Elsõsorban természetesen a nõk fortyannak fel. Talán õk veszik magunkra leginkább ezt az inget. Micsoda dolog az, hogy engem egy férfi korlátoz, vagy uralkodik rajtam stb. stb. Egy dolgot azonban rendre figyelmen kívül hagynak, ami pedig éppen a karma törvényének lényege: mindenki azt kapja vissza az élettõl (a sorstól) amit beletesz. A férfi is és a nõ is. Korlátozni pedig csak azt lehet aki ellenáll. Egy újabb hasonlatot hozok (Vega, nehogy megint a bolygókkal próbáld ezt is lemodellezni...). Ismerõs az, amikor gyermekünket biciklizni tanítjuk egy vázhoz erõsített seprûnyéllel. Hátul fogjuk ezt a botot, gyermekünk pedig nekilódul. Elõször dõl erre, dõl arra, aztán egyre jobban kezd belejönni. Amíg nem tudja tartani azt egyensúlyt, addig mi ellentartunk (korlátozunk); amikor már igen, akkor még mindig ott a „korlátozó" kéz, de valójában bele sem szól az egészbe. A gyermek arra és úgy karikázik, amerre és ahogyan éppen szeretne. Nos, a férfi-nõ kapcsolatban is ezt kell a korlátozás alatt érteni. Már maga a magyar szó, hogy „korlát" is nagyon kifejezõ, a korlát többnyire véd és óv.

Férfi és nõi szerepek

Szia Neso!

Ezek a férfi és nõi szerepek mondjuk úgy, hogy kezdettõl fogva megvannak. Nem az idõk folyamán alakultak ki, legfeljebb az idõk folyamán hol közelebb, hol pedig távolabb kerültünk e szerepek megértésétõl. Ezeket a szerepeket, mint karmikus fõfunkciókat, magunk választjuk leszületésünk elõtt. Aztán meg tiltakozunk ellene, pélául a férfi elkezd vágyakozni, a nõ pedig korlátozni...

Neso írta:

"... tehát itt nem tudhatjuk, hogy Valójában hogyan élhettek õseink..."

Biztosan soha semmit nem tudhatunk, ugyanakkor az ismeretek nem feltétlenül a fentmaradt írásos emlékek útján jutnak el hozzánk.

Neso írta:

"...de nem azért, hogy az egyik a másikat irányítsa vagy korlátozza, hanem, hogy az egymástól különbözõ, más minõségû feladataik révén segítsék egymást."

Így van. De ki állította, hogy a korlátozás nem segítség? (Lásd az elõzõ hozzászólásomat).

Neso írta:

"...boldogok abban a tudatban, hogy õk alárendeltek a férfiak által s ez a feladatuk - számomra nonszensz!"

Ha õk boldogok, teljesen mindegy, hogy milyen tudat által olyanok, és ebbõl a szempontból teljesen lényegtelen az is, hogy mások errõl hogyan vélekednek. A boldogságot mindenki maga éli meg. A boldogságra nincs recept.

Paripás hasonlat

"És mi van a hölgyek vágyaival? Ha a paripa a vágy, akkor a paripáknak is van paripájuk?"

A hölgyek maguk a paripák, önmagukban a vágy megtestesítõi. Õk nem lehetnek lovasok (hacsak nem egy másik mûfajban gondolkodunk...), ily módon önmagukat nem is korlátozhatják. Amikor elkezdik önmagukat korlátozni, akkor kezdenek el férfiként viselkedni. Még egyszer hangsúlyoznám azonban, ez egy hasonlat csupán. Nem a részleteiben, hanem a gondolatiságban kell mindezt értelmezni.

    A homo sapiens már pitecantropus korában megszerette a masszázst és mindaddig élni fog vele, míg fajunk utolsó példánya el nem tûnik az élõk sorából. A masszázs gyógyhatása majdnem mindenre kiterjed, komplikációi pedig gyakorlatilag nincsenek. Még a közepes masszõrnek is mindig vannak kliensei.
    A masszázs lazítja az izmokat, javítja a vér- és nyirok-keringést. Mûködésbe hozza a tartalék hajszálereket, melyeken keresztül több vér és oxigén jut a belsõ szervekbe. A páciens rögtön a masszázs után ("elsõ tûszúrásra", ahogy az orvosok mondják) érzi a fizikai és lelki feszültség enyhülését, javul a munkaképessége és általános közérzete.
    A masszázs a természetgyógyászat egyik alappillére. A gyógyítási folyamat nélküle nem nevezhetõ teljesnek.
    Fájdalom esetén viszont ritkán hatásos a masszázs. Fordított helyzet áll fenn: erõs fájdalom esetén nem szabad masszázst alkalmazni, mert az tovább növekedhet. A fájdalom csillapítására csak a tapasztalt masszõrök képesek.

Tudom, hogy más topikok alatt még rengeteg dologra nem reagáltam, most mégis úgy gondolom, hogy a karma és a sors témakörében lenne mit mondanom. Annál is inkább, mert akár a numerológia útján, akár az álmaink és a különbözõ jelek révén kapott információ mind mind sorsunkkal, karmánkkal áll szoros összefüggésben. A kérdések kérdése is elõbb-utóbb valahol itt köt ki.
Életünk nem csupán örömteli pillanatokból áll, hanem számunkra kellemetlen események is tarkítják. Míg az elõzõeket hajlamosak vagyunk természetesnek kezelni, addig ez utóbbiak gyakran váltanak ki elégedetelenséget, panaszt a sorsunkkal szemben. Vajon miért kell nekem mindezt elviselnem? Vajon miért/mivel érdemeltem én ki mindezt. Miért van az, hogy másnak (talán rosszabb embereknek) jobb a sorsuk, mint az enyém? Hát van itt igazság? - merülnek fel az ehhez hasonló méltatlankodások. Természetesen vannak sablonos válaszok ezekre a felvetésekre, melyek lényege az, hogy semmi sem történik velünk véletlenül, minden a mi érdekünkben van, illetve mûködnek az ok-okozati összefüggések stb.
Hogy egy picikét szemléletesebbé tegyem majdani gondolataimat, mellékelek egy kis animált ábrát. Ezen az ábrán öt figurát, öt különbözõ sorsú embert látunk (A-B-C-D-E-F). A figurák egy-egy négyzetben élik a maguk életét, ez az õ életterük. Ennek a négyzetnek a belsejében a sötétség és a világosság váltogatja egymást, ahogyan szimbolikusan az a való életben is van. Értelemszerûen amikor jól mennek a dolgok, akkor a mezõt világosság, ellenkezõ esetben pedig sötétség tölti be. Az emberek reagálnak erre a változásra, amit a karjaik helyzetével jeleznek. Látjuk, hogy az öt ember mindegyikének saját sorsa van, amiben eltérõ a sötétség-világosság aránya. Különösebb rendszer, vagy értelem abban, ahogyan mindez mûködik nem fedezhetõ fel. Leginkább maguk az emberek nem értik, hogy mikor lesz sötét és mikor lesz világos. Úgy gondolják, hogy egyszerûen ki vannak szolgáltatva ennek változásnak, s ami történik, annak õk sokszor csak szenvedõ alanyai. Különösen a D figurának lenne panaszra oka, hiszen nála soha nem gyullad fel a fény, nagyon ritkán a B figurának is jut egy kis fény, a legtöbb persze a C-nek van. Hát hol van itt az igazság? Kérdezem én is, de ez inkább amolyan költõi kérdés...