EzoTOP

„Atya Egek!”

E sóhajban az Egeket Atyának titulálják. Viszont a bibliai Ég pusztán egy helyszín, s egy helyszíntől nem sok jót remélhet az ember, mivelhogy nincs füle a hallásra. Ám az egykori pogány istenek egyike épp az Égistenség, mivelhogy az eget is egy istennek látták, tekintették. A görög Uranosz-típusú égapára, akit, némi leegyszerűsítéssel úgy érdemes és lehetséges elképzelni, hogy testét az állatövi csillagképek alkotják. Hogy létezett egy ilyen felfogás, számtalan régi ábra bizonyítja. Ő az az Atyaég, kinek neje a Földanya. Az ókorban már mindketten messzemenően „emberszabásúak”, s általában kettejük nászából születik az emberi világ.

Hérodotosz szerint az ókori perzsák is pont egy ilyen atya-égisten megtisztelő oltalma alatt éltek, szorgoskodtak:

„A legmagasabb csúcsokra járnak fel, és ott áldoznak Zeusznak, mert ők az ég teljes körét Zeusznak nevezik.”

Tehát az „Atya egek” akár a régi magyarság égatyja is lehetett. A magyar az Egeket is istenként szólítja meg, tőle kér segedelmet! Istennek látja, hisz egy helyszíntől túl sok jó nem remélhető. Mindez annak is lehet a nyoma, hogy az Ég kezdetben személy volt, később már csak helyszín, a csillag-istenségek hona, s e vízió szivárványos buborékát durrantja majd szét Kopernikusz-Galilei, kézzelfogható bizonyítékokkal szolgálva arról, amit már ezer évek óta itt-ott mindhiába szajkóztak…

A mongolok is a mennyet tisztelik, kinek neve náluk Tengri.

Jumala a finn mitológiában ugyancsak eget jelent, s személyisége teljes mértékben azonos az atya-egekkel. Rájuk is uranoszi konstrukcióban ajánlatos gondolnunk ilyenkor, mint hatalmas emberszabású lényre.

Egész más irányba is elgondolkozhatunk – a kettő egymást remélhetőleg nem zárja ki –, hogy az ég ige és Ég főnév közös tőről fakad, s a nappali égboltot vagy az azt megszemélyesítő istenséget jelenthette.

„Teremtő Egek! Te jó Ég!”

Az Ég a mai, vagyis bibliai reflexeink kiépülése óta pusztán egy helyszín, Istennek és angyalainak lakhelye. Tehát ebben a formulában az Egeket kimondottan és félreérthetetlenül Teremtőnek, vagyis tevékenynek láttatják, magát a teremtést tulajdonítva Nekik.

Természetesen Önök ezt máshogy akarják érteni, még az sem kizárt, hogy igazuk van, de jusson eszükbe előbbi passzusunk, ahol megmutattuk, hogy az Ég egy titáni istenség, aki viszont már minden további nélkül mondható Teremtőnek. Tehát a pogány struktúrákban ez a „teremtő egek” teljesen korrektül cseng, mintha egyenesen egy ősi hitvilágból pottyant volna közénk. Tehát leporolandó sóhajaink közt a helye.

„Segítség!”

Hogy mily erősek a becsontosodások, mutatja, hogy akiket megkérdeztem, senki sem hajlandó eljátszani a gondolattal, hogy a segítség a „Segíts Ég!”-ből tevődik össze, vagyis egy szóösszeforrással akadt dolgunk. Olyannak látják, mint a gonoszság, jóság, emberség, pedig olyan világos, mint a Nap, hogy nem az, mivelhogy az Éghez szokás mifelénk fordulni segélykérés esetén!

És ezt itt most, mondani se kell, ugyanazért mondjuk el, mint az előbbieket, vagyis hogy az Eget személynek tekintették a „Segíts-Ég!” szövegformulában, ami mára már egy másik jelentésbe csúszott át.

„Istenem, atyám; Isten az atyám!”

Egy ilyen fohász csak pogány struktúrában állja meg a helyét, de ott meg is állja. Mivelhogy a bibliai emberiség nem tekintheti magát isten gyermekének, mivelhogy Ádámot pusz­tán csak teremtette, akit kertje őrzésével bízott meg. A sumer és egyéb szövegek is jól ismerik ezt a fajta emberteremtést, amelynek során az istenek szolgálatára szerkesztenek egy lényt, s ez volna a halandó ember.

Másutt, a nem bibliai típusú hiedelmekben, mitológiákban viszont prímán megáll a lábán ez az „istenem az atyám” fohászformula, melyet fogadkozásokra tartogatnak. Az ember sokfelé az isten gyermeke, szüleménye, az egyiptomi, görög vagy épp kalevalai hagyományokból is felfejthető. Egyedül a Biblia hitén álló emberiség szájából szakad fel ez a fohász jogtalanul, az előbbiekben elmondottak miatt.

Elgondolkoztat, hogy ugyanakkor a zsidó liturgiában létezik ilyen fordulat: „Avénu, malkém” azaz Atyánk, királyunk! Továbbá a Szent Szövegben számtalan helyen elhangzik, hogy Isten atyja a népének, s ugyanezt az angol fordítások is tükrözik: „God is father of his people”. Ilyenkor inkább oltalmazóra illik gondolnunk, mivelhogy a szövegértelmezők, prédikátorok legkevésbé sem bátorítják az emberiséget arra, hogy magát félistennek gondolja.

Az „Atyaisten”

Az „Atyaisten!” formulára is állnak az előbbiek, legalábbis ószövetségi relációban ez nem működik, mivelhogy az Isten az embernek nem atyja, hanem készítője. Jóllehet, a kérdés ennél sokkal bonyolultabb, de a köznyelvnek nem szövegbúvárok a kialakítói, hanem az egy közhiedelem tükrözője. És ha ez ellentétben áll a kézenfekvő logikával, akkor annak akár ősmagyarázat is lehet az oka, vagyis, hogy egy régebbi rendszer titokzatos búvópatakja működik.

Atyaistent az Evangéliumok hitén álló ember már mondhat, amennyiben az ő fiára, Jézusra gondolunk, mivelhogy az atyaisten egy fiúistent feltételez. Ez esetben viszont, ha a fiú is isten, akkor többistenhittel van dolgunk. Sokaknak beletört már a bicskája az értelmezésekbe, úgyhogy mi ebbe a zsákutcába itt most nem megyünk be. Azt viszont elmondjuk, hogy ösztönünk szerint az „Atyaisten! Atya Úr Isten!” fohászt mi leginkább egy többisten struktúra utórezgésének véljük.

„Öreg isten”

A magyar köznyelvi Öregisten egy szaturnuszi istenségnek tűnik. Elóhim is ilyes valaki lehetett, aki nagy tette, a Teremtés után dolga végeztével távozik a helyszínről, melyet létrehozott. Saturnust is ilyennek szokás ábrázolni, amilyennek Istent a későbbi idők ábrázolják, ősznek, méltóságteljesnek, de ilyen a finnek Ukkója is, aki elsősorban ugyancsak vénségéről nevezetes e hagyományban. Ők, ezek az öregistenek válnak később a telet képviselő istenséggé? Belőlük lesz vajon a későbbi idők nagyszakállú télapója, Mikulása, oldalán hű társával, a kis krampusz-demiurgusszal? Ő az, aki kedves ördögöcskéjével, akivel együtt teremtették a világot, eljön csilingelve, s a tél ajándékait osztogatva. Miként a tavaszistenség virágot, a nyár pedig termést, gyümölcsöt osztogat…

Az öreg-isten kifejezés eleve ifjabb isteneket is feltételez, további istengenerációkat, mivelhogy a jelző ilyen esetekben a megkülönböztetést szolgálja. Ha ilyesmivel találkozunk, annak a nyelvi jele, hogy nem egyistenhitű hagyománnyal akadt dolgunk.

„Te jó szagú úristen”

Honnan a csudából ered egy ilyen sóhaj, mely az istent jó szagúnak gondolja? Az ilyesmit a köznyelvi gazdagság természetes jóízű jelenségének szokás tartani, mely ily kedves cifrázással veszi ajkára szeretett istene nevét.

Itt is akadhatnak ős-okok. Az antik világ tavasz-istenségét, termékenységistenségét épp így, virágba borulva jelenítik meg, szinte látja az ember az illatát, a jó szagát. Nem kizárt, hogy létezhetett egy jó szagú évszakistenség, aki nyomát hagyta a köznyelvben, miként a többiek. Akit megoldásunk mosolygásra serkent, gondoljon a Vivaldi megénekelte, Botticelli megfestette Tavaszra, kit istenségként tiszteltek.

„A kutya úristenit!”

Ez természetesen ma már egy eléggé el nem ítélhető istenkáromlás, amelyet olyanféle alkalmakra tartogatunk, amikor a szög helyett a körmünket találja el a kalapács. Ámde a régi népek körében, s így a magyarok hitében is állítólag létezett Kutya istenség is. Ezt őrzi „a kutya fáját!” szitok. A kutya, a sakál Egyiptom egyik igen fontos istensége Anubisz kutyafejű stb., s rövidre fogva a kérdést, ha valóban a magyarság istenségeinek névsorát gazdagította, mint feltételezzük, akkor az eset legkevésbé sem botrányos, mivelhogy nem precedens nélküli. És lehet, hogy nem is káromkodásként kezdte pályáját…

A „k… isten”

Mielőtt bárki szentségtörésnek látva repülő sóért kiáltana, mivel egy ilyen káromlást leletként vizsgálunk, jegyezzük meg, hogy ez a jelző, mármint a „k”, kizárólag feminin lényre vonatkozhat magánvalósága szerint. Egy férfit, tessék csak belegondolni hétköznapi szitkozódásainkba, ily módon becsmérelni legkevésbé sem szokás.

Minden valamire való többistenhiten álló népnek volt bujaság ősistennője, a jobbára szűz szerelemistennő. Ő termékenység istennő is, gondoljanak csak a mindenhonnan előbukkanó, merész áramvonalú őskori, pogány ún. Vénusz-szobrocskákra.

A sumer Innint már nyíltan szajhának nevezik, tehát ő „k… isten”, a javából, s nem feltétlenül elmarasztaló értelemben, mivelhogy nagy tiszteletnek örvendett. A görög Afrodité vagy a latin Vénusz ugyancsak szerelemistennő, sikamlós legendái kellemes olvasmányok. Ha kalandhoz kér segítséget egy régi görög, akkor nyilván legeredményesebb a szerelemistennőhöz, pl. a kicsapongó, sőt, szajhaVénuszhoz fohászkodni, s nem pedig a lopás és kereskedelem istenéhez, Hermészhez, nem igaz? A midrás-irodalom pedig az Éva-előkép, Lilith szexuális kicsapongásainak megannyi olvasmányos emlékét őrizte meg, mivelhogy ő is termékenység istennőként  kezdte, mint többen vélik, pályáját.

Természetesen pontosan tudjuk, hogy a kérdéses szövegfordulat mára pusztán öncélú szitkozódásként él a nyelvünkben. A „k” jelző, mint mondtuk, csak és kizárólag nőnemű lényekre vonatkozhat, s ez is arra utal, ennek a káromkodásnak kitalálói mégsem a bibliai Istenre gondoltak, mivelhogy ő férfi, annak látja a világ, annak mondja, sugallja maga a Szent Szöveg is, s az értelmezők ugyancsak erre terelik a közgondolkodást. Isten férfi, ez Ádámból is látszik, mivelhogy őt önnön képére és hasonlatosságára teremti, s az Evangéliumok is férfiségére utalnak azzal, hogy ő Jézus édesapja.

Tehát ez a megvetendő, s mélyen elítélendő káromkodás semmiképp sem vonatkozhat egy férfi istenségre, mivel ez a jelző a szebbik nem privilégiuma. Marad tehát a lehetőség, hogy ez a szitok a bibliaelőtti pogány idők öröksége lehet.

„Becsület istenemre mondom!”

Ha napjainkban valakinek bizonygatnia kell valamit, vagy épp egy nagyot készül hazudni, úgy járja, hogy a nyomaték kedvéért mind a mai napig megidézze a Becsület istenét. Hogy a magyar hagyománynak valóban volt-e ilyen istensége vagy sem, ezt nehezen lehet teljes bizonyossággal eldönteni, ám, hogy a titokzatos és talányos köznyelv ennek az égi szerepkörnek őrzi nálunk is szövegnyomát, mint látjuk, kétségbe aligha vonható.

„Irgalmas istenem!”

Ez a fohász értelemszerűen a szorultságban lévő ajkáról rebben az égbe, s természetesen, tán nem is ok nélkül mindenki azt hiszi, hogy ez csupán Isten számtalan jelzői egyike. Arany János balladai fohászából is ismerjük: „Ó, irgalom atyja ne hagyj el!” De az irgalomnak is van a régiek panteonjában isten-specialistája, pl. a sumeroknál Utut mondják annak, ki ugyancsak isten, jóllehet itt embernek nevezik:

„Utu a könnyeit elfogadta.

ő, az irgalom embere, irgalommal volt iránta”

„Igaz isten!”

„Az igaz istenre mondom!” – szól az esküszöveg, ami meglehetős határozottsággal egy speciális istenség felé irányul, őt igyekszik ilyenkor az esküdöző a maga módján megidézni. Lehet, hogy ez is a bibliaira vonatkozik, de a jelző ilyen esetekben jobbára a megkülönböztetést szolgálja a többitől, vagyis célirányos a fohász, és egy bizonyos égi személynek postázott ilyenkor az üzenet. Főként, hogy tudván tudjuk, a politeistáknál az Igazságosságnak is létezik isten-szakreferense – a görögöknél ­Thémisz –, miként ugyanúgy a Hazudozásnak, az Agyafúrtságnak és a Kereskedelemnek és Lopásnak Hermész a gazdája.

Felvetésünk ellenőrzéseképpen tanulságos volna tesztelni, miként fest mindez más nyelvek szentséges és kincseket rejtő szemétdombjain, a káromkodások, sóhajok, fohászok rengetegében. Vajon más kultúrkörök hasonlóképp adnak-e hangot indulataiknak isten nevét így variálva felemlegetve, mint mi, magyarok? Amennyiben ez a jelenség, amin végigfutottunk, másutt elmarad, nagyobb az esély, hogy mindez a mi személyes politeista örökségünk maradványa. Márpedig a fáma szerint a magyarság párját ritkító gazdagsággal és kacifántossággal ad hangot indulatainak. De ez az összevetés, tesztelés már semmiképp sem a mi feladatunk…

Még annyit, hogy akit nem sikerült meggyőznünk előbbi mustránk egyes eseteiben felvetésünk jogosságáról, tán azok is elismerik, érzékelik, hogy összességében mégiscsak épp a máshonnan jól ismert politeista berendezkedés sejlik fel, tűnik istenség-szitkainkból kikerekedni.

Biblia-gyanús fohászaink

Akad néhány olyan fohászformulánk, melyek legalább akkora valószínűséggel tartozhatnak a bibliai idők termékei közé, mint pogány örökségünkhöz, mivelhogy ezek állandó fordulatként a Szent Szövegben is szépszámmal felbukkannak. Elsőre nem is lehet kérdéses, hogy az effélék, mint pl. Magasságos Isten, Teremtő Isten, Igaz Isten, Mindenható Isten, Élő Isten, s Úr Isten, egyenest a Bibliából szivárogtak be a magyar köznyelvbe. Jobban belegondolva, e Bibliából idézett istenjelzők egy egykori politeista struktúra emlékeinek, maradványainak tűnnek, nem gondolják? Mert ha az egy Istennek az összes jelzői, ha hozzávetőlegesen is, ám egybeesnek vagy összecsengnek a politeista szakistenségek jelzőivel, nem is biztos, hogy a Biblia értését tekintve jó irányba tartjuk ég tudja mióta a vitorlánkat. Felmerül a gyanú, hátha a Biblia sem állt kezdetben olyannyira egyistenhiten, mint eddig hittük. Hátha Isten sokféleségének az a lehetséges magyarázata, hogy a Szent Szöveg összeszerkesztése alkalmával a különféle kis istenségek személyét, történeteit, tetteit az egyetlen Isten neve alatt összevonták.

Mivelhogy a Biblia minél alaposabb megismerésénél aligha lehet szentebb feladatunk, nem válna kárunkra mérlegelni, hátha sejtelmünk nem alaptalan. Hátha a Biblia elő-legen­dáiban, melyekből összeszerkesztették, egy olyan, Plutarkhosz által állandónak és egyetemesnek nevezett istenvilág tevékenykedett, mint csaknem mindenütt.

(Gulyás Péter Pál - Világmitosz, magyar mitosz című könyvénől)

Kis összefoglalómnak azért adtam e sajátos címet, hogy felhívjam a Föld lakosságának figyelmét az alábbi veszélyforrásokra, amik szó szerint csapdába ejtik az ide reinkarnálódó lelkeket. A csapdabolygó kifejezés tehát a Földre, pontosabban a 3D-s Földre, mint anyagi részecskékből felépülő világszigetre vonatkozik.

Ha volnának ördögök, Isten teremtményei volnának. Igazságos és jó volna-e azonban Isten, ha teremtett volna olyan lényeket is, akiknek örökre a gonosz felavatottainak és boldogtalanoknak kellene lenniük? Ha volnának ördögök, akkor a te alantas világodon és más ahhoz hasonló világon élnének. Azok a képmutató emberek az ördögök, akik az igazságos Isteni gonosz és bosszúálló Istenné alacsonyítják le és azt hiszik, hogy kedveskednek Neki, ha nevében aljas tetteket visznek véghez.
Az ördög (démon) szó csak a mostani értelmében jelenti a gonosz szellemet, mert a görög daimon szó, szellemet, értelmet jelentett és a test nélkül való lényekre vonatkozott, a jókra és rosszakra egyaránt.

A közönséges értelemben vett ördög alatt az emberek csakis gonoszt cselekvő lényeket értenek, akiknek, mint minden másnak, Isten teremtményeinek kellene lenniük. Isten azonban mindenekfölött igazságos és jó lévén, nem teremthetett, már természetüknél fogva, rosszra, szánt és örökre elkárhozott lényeket. Ha pedig ezek nem Isten teremtményei volnának, akkor Istennel egyenlően öröktől fogva kellett volna lenniük, vagy pedig léteznie kellene több felsőbb hatalom nak a mindenségben.

Minden tannak az az első feltétele, hogy logikus legyen, a szoros értelemben vett ördügről szóló tanpedig épen ez ellen a lényeges kellék ellen vét. Érthető az, hogy a régi népek, akik nem ismerték Isten tulajdonságait, hittek rosszat cselekvő istenségekben, sőt ördögökben is: de vét a logika ellen és önmagával is ellenkezik az, aki Isten jóságát isteni tulajdonságnak minősitve, feltételezi Istenről, hogy képes volt olyan, lényeket is teremteni, akiket a gonosznak szánt ós kiknek végzetük örökké gonoszat cselekedni; mert ezzel a feltevéssel tagadná Isten jóságát. Az ördög tanának hívei Krisztus szavára támaszkodnak. Mi pedig, akik sokkal jobban szeretnők az emberek szivében látni, mint szájukból hallani Krisztus tanát, bizonyára nem vitatjuk el annak tekintélyét; de azt kérdjük, egészen bizonyosak-e ama tannak hivei abban, hogy milyen értelmet adott Krisztus az ördög szónak? Nem ismerjük-e az ő beszédét épen arról a jellemző oldaláról, hogy képletes; és szó szerint kell-e vennünk mindazt, ami az egész evangéliumban van? Nem kivánunk több bizonyítékot, mint a következő sorokat:

„A nyomorúságnak azon napjai után a nap elsötétedik és a hold nem fénylik, az ég csillagai lehullanak és az egekben lévő hatalmasságok megrendülnek.  Bizony mondom néktek, hogy el nem múlik ez a nemzetség, mig meg nem lesznek mindezek."

Nem láttuk-e, hogy a teremtést és a föld mozgását illetőleg egészen mást állapított meg a tudomány, mint amit a bibliai tétel, szó szerint értelmezve, állított? Nem történhetik-e ugyanez azokkal a képekkel, melyeket Krisztus alkalmazott beszédében, kinek a korhoz és a helyhez kellett alkalmazkodnia tanításaiban? Tudományosan helytelent Krisztus nem mondhatott, és ha mégis van valami olyan a beszédében, ami az értelembe ütözik: akkor annak csak az lehet az oka, hogy mi vagy nem értjük meg, vagy rosszul értelmezzük.

Az ördögökkel ugyanazt tették az emberek, amit az angyalokkal. Amint azt hitték az angyalokról, hogy öröktől fogva tökéletesek voltak, úgy hitték az alsórendű szellemekről is, hogy örökké gonoszak. Az ördög szó alatt oly tisztátalan szellemeket kell értenünk, akik igen gyakran semmivel sem jobbak, mint amilyet ez alatt a név alatt érteni szoktak: csakhogy abban rejlik a különbség, hogy ez az állapot csupán átmeneti. Oly tökéletlen szellemek azok, akik zúgolódnak a megpróbáltatások ellen és azáltal meghosszabbítják szenvedéseiket.; de azért eljutnak ők is a helyes útra,  mihelyt akarni fogják. Ilyen értelemben meg lehetne tartanunk az ördög szót; de abban a kizárólagos értelemben véve, melyben most használják, könnyen arra a félreértésre vezetne, hogy vannak külön csakis a rosszra teremtett lények.

A gonosznak valósággal képletes megszemélyesítője az ördög; mert nem tételezhetjük fel, hogy van olyan gonosz lény, aki ugy küzd Istennel, mint magához hasonlóval, és akinek egyéb foglalatossága nem is volna, mint hogy állandóan Isten ellenébe helyezze a saját szándékait. Mivel pedig az embernek képzelete kielégítésére mindig alakok és képek kellenek, azért olyan tulajdonságú anyagi testek alakjában festett,e le a test nélkül való lényeket, amelyek kellőképen kifejezték azoknak minőségét, vagy hibáit. így történt az, hogy a régiek az időt öreg ember alakjában ábrázolták, kaszával és homokórával; mert fiatal ember alakja épen az ellenkezőjét fejezte volna ki. Ugyanígy van jelképe a szerencsének, az igazságnak st.b. A jelen korban az angyalokat vagy szellemeket tündöklő fehérszárnyú alakoknak festették a tisztaság jelzésére. A szarvakkal, karmokkal és állati tulajdonságokkal ábrázolt, ördög az alacsony szenvedélyek jelképe. A közönséges ember, aki mindent betű szerint értelmez, valóságos egyéneknek tekintette ezek el a jelképeket, mint hajdanában Szatumusznak nézte az idő jelképét.

/Részlet Allan Kardec: Szellemek könyvéből/

A szellemük uralkodik az anyagi részük fölött és a jót óhajtják. Hogy milyenek és mennyi erejük van a jó véghezvitelére, az attól függ, milyen fokig emelkedtek ebben a fokozatban. Némelyek a tudásban haladtak előre, mások bölcsek és jók; a legelőhaladottabbakban pedig egyesül a tudás az erkölcsi tulajdonságokkal. Mi­vel pedig az anyagból még nem bontakozhattak ki tel­jesen, fokozatuknak megfelelően kisebb vagy nagyobb mértékben viselik a testi lét nyomait, amely a beszé­dükben vagy a szokásaikban nyilvánulhat, melyek kö­zött még rögeszméket is fellelhetünk, különben tökéle­tes szellemek volnának.

Megértik Istent és a végtelenséget és élvezik már a jók üdvösségét. Boldogok, ha jót tehetnek és ha megakadályozhatják a rosszat. Kimondhatatlan boldogság forrása számukra az őket egyesítő szeretet, ame­lyet nem zavar meg sem irigység, sem lelkifurdalás, sem semmi olyan szenvedély, amely a tökéletlen szelle­meket gyötri, mégis mindeniknek bizonyos megpróbál­tatásokon kell átesnie, mielőtt a teljes tökéletességet elérhetné.

Mint szellemek, jó gondolatokat ébresztenek az emberekben és elterelik őket a rossz útról; támogatják az életben azokat, akik méltóknak bizonyulnak rá és ellensúlyozzák a tökéletlen szellemek befolyását azok­kal szemben, akik nem akarják magukat annak alárendelni.

Ha testet öltenek, jóakaratúak embertársaikkal szemben, nem hajtja őket sem a gőg, sem az önzés, sem a becsvágy; nem gyűlölködnek, haragot, sem tartanak, nem irigyek, nem féltékenyek és a jót magáért a jóért, cselekszik.

A néphit az ebbe a fokozatba tartozó szellemeket őrző szellemeknek, vagy jó szellemeknek nevezi. A babona és a tudatlanság korában jótevő isten­ségekké emelték ezeket.

Jóakaratú szelle­mek

Uralkodó jellemvonásuk a jóság; szeretnek az embereknek szolgálatára állani és támogatni őket, tu­dásuk azonban korlátolt. Nagyobb haladást tettek er­kölcsi tekintetben, mint értelem dolgában.

Tudós szelle­mek

Ami őket különösen jellemzi, az a mély tu­dásuk. Kevésbé foglalkoznak az erkölcsi, mint a tudo­mányos kérdésekkel, mert az utóbbiakra sokkal inkább rátermettek. A tudományt azonban csupán mint hasz­nos dolgot veszik számba, mentesek minden olyan szen­vedélytől, ami a tökéletlen szellemek tulajdonsága.

Bölcs szelle­mek.

Ezeknek a szellemeknek a legmagasabb fokú erkölcsi minőség a kiváló jellemvonásuk. Anélkül, hogy határtalan ismeretekkel bírnának, rendelkeznek oly ér­telmi képességgel, melynél fogva úgy az emberekről, mint egyebekről helyes ítéletet mondhatnak.

Magas szellemek

Ezekben együtt van meg a tudás, a böleseség és a jóság. Beszédjük csakis jóindulatot árul el és ál­landóan méltóságteljes, emelkedett, sőt gyakran fen­séges. Magas voltuknál fogva a többi osztálybelieknél sokkal inkább hivatottak arra, hogy az emberekkel a másvilágról helyes fogalmakat közöljenek, természete­sen csak azon a korláton belül, ameddig az emberek ebbeli ismeretének terjednie szabad. Szívesen közleked­nek azokkal, akik hittel keresik az igazságot és akik­nek lelke a földi kötelékektől eléggé fölszabadulI., hogy megértse őket. Azoktól azonban, akiket csupán kíván­csiság ösztönöz, vagy akiket az anyagiság visszatart a jó cselekvéstől, eltávolodnak.

Ha kivételesen testet öltenek, akkor az emberek haladását eszközlendő küldetést nyernek, és akkor bennük a tökéletességnek olyan típusát látjuk, amilyen­nél nagyobbat nem lehetséges az emberiségnek itt a Földön elérnie.

A tiszta szellemek.

 Az anyag reájuk semmi befolyást sem gyakorol. Értelmi és erkölcsi felsőbbségük a többi fokozatba tartozó szelle­mekkel szemben határtalan.

Végig járták e szellemek a lépcsőzet minden fokát és levetették magukról az anyag minden tisztátlanságát. Miután, pedig elérték azt a tökéletességet, amit valaha teremtett lény elérhet, nem kell már megpróbáltatáso­kat elszenvedniük, sem bűnhődniök, hanem a mulandó testbe való költözés kötelezettsége alól is teljesen fel­szabadulva, Isten kebelében élik az örökéletet.

Háborítlan boldogságot élveznek, mert nincsenek már az anyag szükségleteinek és változandóságának alávetve; de azért nem az egyhangú tétlenség és örök elmélkedés képezi ezt a boldogságot. Istennek követei és szolgái ezek a szellemek, akik a nagy egyetemes összhang fenntartásában teljesítik Isten parancsolatait. Minden alájuk rendelt szellemnek parancsolnak, segítik őket a tökéletesbülésben és kijelölik küldetéseiket. Kedves foglalkozásuk, hogy az em­bereket szorongattatásaikban megsegítsék, őket a jóra indítsák vagy arra bírják, hogy vezekeljenek bűneikért, melyek távol tartják őket a legnagyobb üdvösségtől. Az emberek őket néha angyaloknak, arkangyaloknak, vagy szeráfoknak nevezik. Az emberek érintkezhetnek is velük, de merészül képzelődnék, aki állítaná, hogy azok állandóan rendelkezésére állanak.

/Részlet Allan Kardec: Szellemek könyvéből/

Királysírt utoljára egy Karol Michailovszky nevű lengyel kutató talált, 1964-ben. A hazai sajtó új ellenszenzációját a Magyar Hírlap július 16-i számában így fogalmazta meg: Nem királysírt fedeztek fel a magyarok Egyiptomban? A cím kissé meglepett és azonnal két kérdés ötlött az agyamba. Először az, hogy a kérdőjel helyett miért nem használtak felkiáltó jelet. A másik pedig az, hogy vajon a román sajtó tudta volna-e másként fogalmazni ugyanezt? Igen, a fenti cikkből és a vezényszóra beinduló ellentámadásból egyértelműen megtudhattuk, hogy a magyarokkal ismét baj van. Hogy miért is volna baj, azt csak a thébai templom körüli események ismeretében ítélhetjük csak meg. Foglaljuk tehát össze, mi is történt Thébában?

Egy fiatal magyar, aki egyébként nem régész, hanem egyiptológus, Vörös Győző névre hallgat - Kákossy-tanítvány - engedélyt kapott az egyiptomi kormánytól, hogy a Királyok Völgyében feltáró munkát végezzen az úgynevezett Thot-hegyen. Ezt a munkát 1995 őszétől 1997 tavaszáig el is végezték. Montuhotep fáraó 4000 éves téglatemplomát tárták fel, természetesen csapatmunkában, ahol a régész Pudleiner Rezső és a csapat többi tagja is jelentős szerepet kapott. A kutatás vezetője az elvégzett munkáról 1997 őszén az Egyptien Archeology című londoni szaklapban számolt be.

Az elmúlt év januárjában azonban valami rendkívüli történt Thébában. Vörös Győző kiváló szakmai érzékkel észrevette, hogy a Thot-hegy tulajdonképpen egy természetes piramis és kikövetkeztette, hogy abban (az eddigi gyakorlat szerint) fáraósírnak is kellene lennie. Hamarosan meg is találta a bejáratot egy 35 méter magas sziklafalon. Amikor oda feljutottak láthatták, tapasztalták, hogy hatalmas föld alatti termek vannak belül, egy hatalmas, teljesen kifosztott szarkofággal. A rablók a sziklasírt már régen kisöpörték, így értékes objektumokat és szokásos egyiptológiai leleteket ott nem találtak. Tekintettel azonban arra, hogy Vörös Győző engedélye nem erre a területre szólt, szervezett és feltáró kutatást itt nem végezhetett, kénytelen volt azzal megelégedni, hogy bejárták és lefényképezték a termeket. Az egyik helyiségben nagy örömükre egy Kopt-szentélyt fedeztek fel, a falon egy ember nagyságú Pantokrátor-képpel, melyet a fiatal tudós időközben megjelent Templom Théba koronáján című könyvében színes képpel be is mutatott. 

     Nyilatkozott Kákosy professzor is, aki szakmailag megalapozatlannak és etikátlannak minősített a Vörös Győző-i hencegést. Ez a vélemény meglepő, mivel Vörös Győző könyvének éppen ő volt a lektora. Ha Kákosy prof. úr eredménytelennek és fennhéjázónak találta a Templom Théba koronáján című könyvet, akkor bőven lett volna ideje és módja kételyeit először a tanítvá nyának, majd a nyilvánosságnak is elmondani. Ugyanez a véleményem egyébként Pudleiner Rezső régészről is, aki a csapat második embere volt, és minden lehetősége meglett volna, hogy szakmai vonalon leleplezze a hamisításokat.

Ez a felismerés érdekes módon csak akkor érett publikálásra alkalmas szakvéleménnyé, amikor egy láthatatlan karmester beintett, és a szakma, valamint a liberális média "felfedezte", hogy súlyos professzionális és etikai hibák, sőt mulasztások terhelik Vörös Győzőt.

Ha egy verébre a szakma ágyúval kezd lődözni, annak fontos okának kell lennie. Az okok többnyire háromfélék lehetnek: emberi, szakmai és politikai okok. Úgy ítélem meg, hogy jelen esetben a szakmai és emberi okok összevágnak, ezt szakmai féltékenységnek nevezik. Honnan veszi magának a bátorságot egy szakmai senki (Szabó prof. szerint bitorló), hogy régészeti diploma nélkül, alig 25 évesen megtaláljon egy királysírnak is valószínűsíthető fáraósírt. Azt ugyanis utoljára egy Karol Michailovszky nevű lengyel kutató talált, 1964-ben. ( III. Thutmosis fáraó halotti templomát.) Castiglione László(1964), Kákosy László (1983) és az úgynevezett Ramesszida-program óta senki sem ért el Egyiptomban számottevő eredményt. A szakma érzékenysége és féltékenysége tehát alapvetően érthető.

De a felfedezés óta már másfél esztendő telt el. Vajon miért nem tudott róla a szakma? Netán senkit sem érdekeltek az ott történtek? Ugyanis az elmúlt években elég sokan jártak náluk.

Úgy tűnt, hogy mindent ismernek, hisz a szakma, a média és közéleti személyiségek sorra látogatták a Vörös-team-et, de eddig senkinek sem szakmai, sem emberi ellenvetése nem volt velük szemben. A szakma felháborodása tehát indokolatlannak látszik, arról nem is beszélve, hogy nevetséges az a feltételezés, miszerint Vörös Győző reklámkampányt szervezett volna maga körül. Netán a magas kutatói fizetésből? Aztán éppen itt, Magyarországon, ahol a média a liberálisok zsebében van, akik zsigerből utasítanak vissza mindent, ami magyarnak tűnik?

Nem, a média logikusan viselkedett, mert a szenzáció - amit részben ők maguk keltettek - a lapok érdeke. De talán a kormányváltás és az Orbáni gesztus is  belejátszott ebbe, így nincs benne semmi rendkívüli. Ami viszont nagyon is elgondolkoztató: az a hirtelen össztűz, amit a jelenleg külföldön lévő ifjú tudósra zúdítottak, ahelyett hogy előbb egy hazai szakmai fórumon vitatták volna meg, hogy történt-e szakszerűtlenség vagy éppen bitorlás, hisz ez már súlyos vád, amit bizonyítani kellene.
 

 

Az a véleményem, hogy itt másról, sokkal többről van szó. Egy látszólag véletlen dologról, a Pantokrátor-képről, melyet Vörös Győző bemutatott, és amellyel kapcsolatban az is kiderül, hogy megtalálási helye valószínűleg egy proto-keresztény templom, mely mintegy 1600 éves lehet, így a benne lévő feliratok és képek is ebből a korból valók. Kiderült közben az is, hogy ezek a ma  koptnak  mondott keresztényeket akkor  anakorétáknak  nevezték, akik - számtalan vélemény szerint - az eredeti Krisztus-hit követői voltak. Ezeknek a vezetője volt (állítólag) az a thébai Szent Pál, aki az ottani fehér-szerzetesek rendjét megalapította. Aligha véletlen viszont az, hogy a fehér csuhás magyar Pálos rend megalapítója, Boldog Özséb éppen róla nevezte el a magyar pálos (pilisi) rendet.

Az egyiptomi fehér szerzetesrend is pálos rend volt, csak hát ott őket Bálosnak (Pálosnak), vagy Pilisi-nek (Philistin-nek) nevezték. És ne feledjük, hogy Árpád fővárosa a Pilisben volt, valamint azt sem, hogy Árpád papsága és szolgálattevő udvari törzse a Pilisiek (a Pálos-Bálosok) voltak. Ezt bizonyítja az a történelmi tény, hogy a kicsinyke Pilis megye volt az ország első megyéje, míg csak a keresztény vallás fel nem oszlatta, és a fővárost el nem vitték erről a tájról.

Az egyiptomi anakorétákat másként manicheusoknak nevezték. Ők ugyanis a Mani-kus vallásnak, az egyistenhitnek a képviselői voltak, akik az Apa-Anya-Fiú háromszentségét hirdették. Tagadták viszont a római zsidó-keresztény egyház paulinus tanait és az ősi napisteni erkölcsöket vallották. Éppen ezért eretneknek minősültek, akiket a katolikus egyház V. századi győzelme után Ázsia- és Európa-szerte üldöztek és gyilkoltak. Ez volt az oka annak, hogy Egyiptomban is a föld alá kényszerültek. (Ne feledjük, hogy ez idő tájt égettek fel az ősi könyvtárakat, így az alexandriait is, hogy megsemmisítsék az ősi napisteni vallási iratokat, és a Krisztus tevékenységével kapcsolatos egyiptomi és arameus okmányokat.)

Tulajdonképpen itt jutottunk el a lényeghez. A feltételezhető királysír egyik termében volt ezeknek az első Krisztus-hitűeknek az egyik temploma. Ebben a templomban szerepel egy rendkívül fontos jelkép, a Pantokrátor-kép, ami tulajdonképpen Krisztus-Istent jeleníti meg, nevezetesen a partus-avar keleti ornamentikával. Ennek a thébai Pantokátornak azonban van egy nagy baja: azonos a magyar korona felső Isten-Pantokrátorával. Mindketten egy díszes trónuson ülnek, egyazon kultikus pózban. Jobb kezüket parthus módra üdvözlésre emelik, bal kezükkel a Könyvet (a Törvénytáblát) tartják. Fejük körül glória látható, melynek egyaránt három belső sugárnyalábja van.

Az istenalaktól jobbra és balra a Napnak és a Holdnak az ábrája van, ami az Őstérnek, a Csillagrendszernek az uralmát jelenti. (A magyar korona Krisztus-Pantokrátorának a glóriájában csak két sugárnyaláb van, és más a feliratos ábra. Mindezek szinte kísérteties pontossággal egyeznek meg egy állítólag 600 éves intervallum ellenére.) A thébai Pantokrátort ugyanakkor egy körlánc veszi körbe és a főalak alatt két egyenlő karú kereszt látható.

Ez az egyiptomi Pantokrátor óriási felfedezés. Ennek léte nemcsak azt jelenti, hogy a kereszténység első 400 éve másként alakult, mint azt ma tanítják, hanem az úgynevezett proto-keresztény vallások szerepének átértékelése is szükségessé válik. A thébai Pantokrátor semmiképpen sem "keresztény" Pantokrátor. Sokkal inkább "körösteni", vagyis Kör-isteni Atya, a Nap és Hold főistene a neve. (A keresztény szó akkor nem létezett, illetve nem is létezhetett, mert a kereszténység nem a kereszttől kapta a nevét, hiszen ez csak a 400-as években jelent meg mint jelkép. A Kriszt-nek vagy Christ-nek nevezett Krisztus Kör-istent jelent, akárcsak a Christien-nek, Kristian-nak írt nevek, melyek az ősi magyar nyelven Kör-istent jelentenek.)

Ez az aligha vitathatóan 1600 éves Pantokrátor van jelen a magyar koronán, melyet ma pápai koronának tanítanak, s a koráról éppen napjainkban folyik éles vita. Csomor Lajos és Pap Gábor ugyanis egységes avar koronáról beszélnek, ami azt jelenti, hogy Árpád előtti korban készült, tehát minimálisan is a VIII. században, de inkább előtte. A hivatalos és akadémikus tudomány ezt kétségbe vonja, és azt bizonygatja, hogy a korona maximum az 1200-as években készülhetett. Sőt azt is sugallják, hogy a mai formáját II.József korában hamisították össze, amiben lehet igazság, ami a hamisításokat illeti.

A Vörös Győző-i "világbotrány" azonban összedönti ezeket a magyarellenes hamisításokat és torzításokat. Meg kell ugyanis válaszolni az alapkérdést: mit keres egy anakoréta-manicheus Atyaisten-Pantokrátor (nem Jézus az, mert a nap és hold a főistent jelenti) a magyar koronán, vagy ha fordítva teszem fel a kérdést: Mi köze van az avar-hun-magyar koronának Egyiptomhoz?

A válasz erre a második kérdésre is nagyon kellemetlen, mert azt kell mondani, hogy: sok.

Badiny Jós Ferenc és mások is arról beszélnek, hogy a Kárpát-medencében méheknek nevezett nép élt valaha. Badiny Jós Ferenc prof. ezt a mah-gar névvel indokolja. Az egyiptomi fáraók és istenek mézeskas alakú koronát viseltek, melyet kétoldalt méhszárnyak vesznek körül, és belőle egy kunkor, a méh csápja emelkedett ki.

Mindennek felvetése azonban pontosan úgy tilos, mint a sumér-magyar kapcsolatok létezése, és a róla való beszélgetés is, akadémikus körökben. Az egyiptomi kapcsolat felvetése pedig már ennél is nagyobb bűn. Vörös Győző a szó szoros értelmében a méhkasba nyúlt, mert az ősegyiptomi igazság egy szeletét tette le a közvélemény asztalára

A fiatal magyar a fenti címen írt könyvében beszámolt a kinti munkáról, Montuhotep Szenhkáré templomáról és a sziklasírról, melyről feltételezhető, hogy a templomtulajdonos fáraó sírja lehetett. Ugyanakkor beszámolt a Pantokrátor-képről, mellyel kapcsolatban - igen helyesen - összefüggést látott Boldog Özséb fehércsuhás pilisi pálosaival.

Eddig a tények, s a velük kapcsolatos hírek megmozgatták az ország közvéleményét, amely az elmúlt években egyre kiéhezettebben fordul az ősi múltunk és őstörténelmünk felé. Megmozgatták azonban a politikát is, hiszen Orbán Viktor fogadta a fiatal tudóst, és megígérte az új kormány támogatását tevékenysége folytatására. Megmozdult a hazai média is és örömmel mutatta be - szokásos, bár lelkendező és szenzációt tálaló felvezetésben a valóban jelentős munka eredményeit. Ezek következtében Vörös Győző sztár lett, magyarul: a nemzet észrevette, hogy van közünk az egyiptológiához és Egyiptomhoz, sőt örömmel vette tudomásul, hogy az áttörést a fiatalok vitték végbe.

És végül megmozdult a szakma is, amelynek mindez nagyon nem tetszett. Megszólaltak a szakmai nagyok, akik addig észre sem vették Vörös Győző munkáját, és még az akadémiai sajtótájékoztatóra sem figyeltek oda. A fiatal csapat nagy sikere miatt azonban azonnal reagálni kellett, és az eddig semleges nagyok egyszerre csak ágyúval kezdtek tüzelni a fiatal tudósra.

Szemére hányták, hogy királysír felfedezéséről beszél, holott nincsenek bizonyítékai. Szemére hányták, hogy - komoly eredmény nélkül - hatalmas felhajtást csinált maga körül. Továbbá azt, hogy kisajátította magának a fentebb még nem létezőnek minősített eredményeket, és munkatársait, nevezetesen Pudleiner Rezső régészt kirekesztette a sikerből.

Maga a szakma nagyfőnöke, Szabó Miklós professzor, az Akadémia régészeti bizottságának vezetője is nyilatkozott. Közölte a lelkendező társadalommal, hogy az a bizonyos Vörös Győző nevű magyar egy uzurpátor, azaz bitorló. De egyébként sem régész - ilyen végzettsége nincs -, hanem csak egy mezítlábas egyiptológus. Ennek a hivatalos szakvéleménynek az alapján a nagyérdemű közönség most már hiteles forrásból is megtudhatta, hogy Vörös Győző tulajdonképpen nem más, mint egy szélhámos, aki királysír-feltalálónak adja ki magát, pedig legjobb esésben is csak mázlista, amúgy pedig tiszteletlen kezdőnek tekinthető.

A cikk eredeti forrása: http://www.kitalaltkozepkor.hu/pi_vorosvihartheba.html
(már nem található meg)

Mereven mutatja a feszületet az „illetékes" a bitóra frissiben felakasztott ember felé, de az illető „nem ér rá" odafigyelni, mivelhogy éppen fuldoklik... Mi történt? Roppant egyszerű: Akit hívtak, megjelent!

Gyakorlatokkal lehet bizonyítani a gondolat teremtő erejét. Egy gondolat később tetté, majd kézzel fogható anyaggá, eredménnyé válik. Ez tagadhatatlan. Miként az is tagadhatatlan, hogy gondolat­ban immaginálni: teremteni is képes az ember. Ugyanúgy gondolat­tal ölni, pusztítani, sőt rombolni is lehet.

Kell lenni a világban valahol (makrokozmoszban) egy teremtő elmének, amit nevezzünk: UR-nak, Istennek, Teremtőnek.

Az ő tudatában születhetett meg a tökéletesség képe, az emberé. O alkotta meg először gondolatban, majd immaginálva a hús-vér embert, ezekbe a hús-vér alakokba zárta, kényszerítette a lelkeket melyek az ő (ŐS) lelkének egy-egy kis szikrái. Minden léleknek ta­nulnia, tökéletesednie kell földi testben időzése folyamán, hogy a test halálakor kiszabadulva új, önmaga választotta testbe költözzék. Tart ez mindaddig, amíg Istenhez mérhető tökéletességre tesz szert, eléri a quint (kvint) eszencia szintjét. Ekkor maradhat az égi szférá­ban, s befejeződik a tanulás szakasza.

A lélek új testbe kerülésekor törli tudatából az addig történteket, s tiszta lappal indul. De az emlékképek kódolva, a mélytudatban elrak­tározódnak.